Ilyen nincs. Vagy mégis?

A „Sokkoló, ledöbbentő, „ilyen nincs” könyvek téma nyert az e havi körben.

Igen-nagyon töprengtem, tudnék-e bármit is írni erről, különösen, hogy már a bevezető csevej is erősen megnyirbálta alant csapongó önbizalmam. Ó, igen, hiába is tagadnám, elhangzott egy magyar írónő neve, nem épp hízelgően lett megjegyezve, hogy mily sokkoló, hogy őt is olvassák, de biztos van, akinek bejön. Nos, én olvastam tőle, s nem mondom, hogy rohantam a könyvesboltba megvenni a többi művét is, de nem keltem ki magamból, hogy „ilyen nincs, hogy lehet ezt kiadni”. Talán nem veretes irodalom, nyilván nem is kényes ízlésű, kifinomult olvasóknak való, én viszont csak egy egyszerű átlagolvasó vagyok, s amikor a fent meg nem nevezett írónő nem feltétlen örökbecsű alkotását olvastam, úgy véltem, a célnak tökéletesen megfelel. Kikapcsolt, ellazított, egy időre megszűntem mindenféle ügyes bajos gondjaimmal foglalkozni. Élveztem addig a pár óra erejéig. Nekem innentől jó egy könyv.

Sokkoló.

Azt hiszem, van jó fajta és van kevésbé örvendetes sokk. A jó fajta talán az lehet, amikor csak úgy beléje csap az emberbe a villám, és akár az egész életére kihatással van, amit olvas.

Nem sok ilyen akadt az életemben.

Az első a Winnetou volt, mely olyan hatással volt rám, hogy nyomban tudtam, ha felnövök, indián törzsfőnök leszek, s ahogy ezt korábbi bejegyzésemben említettem is, komolyan készültem erre a szerepre.

Ez általános iskolás koromban történt, s noha valósággal faltam a könyveket, sokáig nem akadt olyan, ami sokkolt volna.

Felnőtt voltam már, amikor az a két könyv rám talált, amely tulajdonképpen megváltoztatta az életemet, s elindított azon az úton, amelyet – több-kevesebb sikerrel – ma is járok.

Ezzel körülbelül be is fejeztem a pozitívan sokkoló könyvek sorát, mert akadtak később is jócskán olyan művek, amelyekkel örök szerelembe estem, de egyik sem volt sorsdöntő hatással rám.

„Ilyen nincs” – negatív értelemben sokkoló könyvek.

Nagyon óvatosan bánnék ezzel a fogalommal, hisz’ abszolút az ízlések és pofonok esete forog fenn. Amitől sikoltozva tépem a hajam, másoknak talán a legkedvesebb könyve, s ki merné venni a bátorságot, hogy megítélje, melyikünknek vagyon igaza.

Felhördültem, amikor egyik népszerű kiadónk egy kötetben két különböző sorozathoz tartozó regényt jelentett meg, de hiába háborogtam, úgy tűnt, jóformán csak engem zavar a dolog.

Ilyen nincs!

Ugyanennek a kiadónak egyik könyvéből szemezgettem:

Kirby nevezett ugyan… (laughed) -- A falrész b, tiltakozó zörgéssel… -- Van Gogh-ot -- Van Goghot -- Cards-szal -- Cards-zal -- Cards-ot – Cardsot -- Kirby-vel – Kirbyvel -- Kirbyv-el -- elmé-gy, stb.

– Attól tartok, én? ("I'm afraid I—")

– A maga apja igazán? egyedi személyiség. ("Your father has a... unique personality.")

Igen, jól látjátok, három pont és nagykötőjel helyett kérdőjel, és akkor még nem beszéltem az angol eredeti ismerete nélkül ordító fordítási hibákról. S mindezt az én pénzemért.

Ilyen nincs!

Tudom, ez talán jobban illett volna a „Mi dühít egy könyvben?” témánkhoz, de ott csak felsoroltam, nem hoztam példákat, most meg eszembe jutott. Számomra ez meglehetősen sokkoló volt. (Elég volt néhány oldalon túljutni, hogy utána kivont ceruzával olvassam tovább a könyvet.:)

És akkor jöjjön a sokkoló könyvek legnagyobb csoportja, amely abszolút ízlésfüggő (azaz máris bocsánatot kérek mindenkitől, akinek esetleg a lelkébe gázoltam, mert kedvenc könyve is belekerült a szórásba.)

Nem hiszem el, hogy ez megjelenhetett!
(Azt meg végképp nem, hogy veszik is :D)

Az első sokk:

Majd még néhány (véletlenszerű válogatás):

"értékelésem" a RÍT fórumon

Kár volt...

Egy bizonyos kiadó könyvei, ill. a kiadó léte maga. :)

És a legfrissebb élmény... :)

Nyilván lehetne még folytatni a sort, talán hosszan is, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy többnyire olyan könyveket olvashatok és olvasok, amelyek - ha nem is nyerik el osztatlan tetszésemet - nem juttatnak el a sokkos állapotig. Igaz, így a mindent elsöprő pozitív élményekről is lemaradok, szóval ez a fajta szerencse legalábbis vitatható. 

Társaim a sokkterápiában:

Anaria: Sok(k)oldalú könyvek tárháza
Bea: Miért nem szeretek sokkolódni?
Bubu Maczkó: Sokkoló olvasmányok
Búkfaló Bill: Sokk (vagy éppen kevés is elég)

Ilweran: Úgy nézek ki, mint akit könnyű sokkolni?
Katacita: Katasztrófaturizmus
Miamona: Témázunk - Sokkterápia
Nikkincs: K.O. - a sokkoló könyvek győzelme

PuPilla: Bőröm alá mászó könyvek

Szee: Témázzunk! - Ilyen nincs! avagy sokkoló könyvek

Érdemes?

Amikor felvetődött a téma címe: „Olvasó emberként/olvasóként mi dühít fel leginkább egy könyvben?”, nagyvonalúan legyintettem: Engem? Semmi. Bolond lennék dühöngésre pazarolni az időmet és az energiámat. Legfeljebb az bosszant, hogy… ja meg az, amikor… és az is, ha… és ez így folytatódott, míg a lista hossza kezdett aggasztó méreteket ölteni. Hűha, tényleg ezt csinálnám? Ilyen lennék? Na, jól kinézünk! A nagy pozitív gondolkodó. :P

A gond csak az, hogy akkor nem írtam fel, mi dühít… most meg semmi sem jut eszembe.* :(

Illetve majdnem semmi.

Mi dühít fel olvasó emberként?

Az igénytelenség. Ha semmi mást nem írok, ez akkor is elmond mindent.

Sokan lenézik azt a műfajt, amelyben alkotok, amelyet olvasok. Az utóbbi nem izgat különösebben, a lényeg, hogy jól érzem magam. Akinek nem tetszik… na, az úgy járt. :D 

Az előbbi érzékenyen érint, mert nagyon komolyan veszem a munkám, akkor is, ha annak az eredménye csak (!) „egy kis romantikus semmi-könyv”. Nem mondom, hogy hibátlanul dolgozom. Vannak szándékos „elfordításaim”, mert szerintem az úgy magyaros, és vannak bődületes tévedéseim… nem vagyok rájuk büszke, de! Igyekszem mindig a lehető legjobbat kihozni magamból. Keresek, kutatok, kérdezek, utánanézek mindennek, amiben bizonytalan vagyok. Ehhez képest őrjöngeni tudok…

- ha fércművet kapok a pénzemért;

- ha olvasóként olyan hülyének néznek, hogy télen csak téli borítós, nyáron csak nyári borítós könyveket veszek, ezért összevissza adnak ki egy sorozatot (amely állítólag nem függ össze, ezért, igaz, így az első kötetben tizenkilenc éves anyuka a harmadik kötetre visszafiatalodik tizenhét éves ártatlan leánnyá, de a lényeg, hogy nem függnek össze a sorozat kötetei még az író szerint sem:)

- ha egy sorozatnak kiadják a 2., 3. és 4. kötetét, de nem jelentetik meg az elsőt és az ötödiket;

- ha félbehagyják a sorozatot;

- ha két külön sorozat részeit teszik egy kötetbe (legfeljebb széttépem, vagy kettőt veszek belőle);

- ha egy könyvet a kiadó úgy megcsonkít, hogy az előszó mindjárt el is tűnik, mint szürke csacsi a ködben (nem féloldalka volt), és a hét oldalas (A4) első fejezetből egy oldal lesz, igaz, ide legalább írtak egy olyan bekezdést, amelyik az eredetiben benne sincs, elhaláloztatva a nagyit, aki az eredeti műben vígan él még ebben a fejezetben;

- ha bármi módon megcsonkít;

- ha tele van nyomdahibával a könyv;

- ha már az első olvasáskor szétesik egy könyv...

- ...s ha engem bunkóznak le, mert minőséget várok el a pénzemért. Ebből következik, hogy (majdnem) meg is értem a kiadókat, ha beérik a silány minőséggel, elvégre ha az olvasó is beéri, miért erőltetné meg magát.

Klasszikus példája ennek egyik kiadónk, amely a manapság népszerű... hm... szóval népszerű könyveket, gyakran felejthető minőségű fordításban, méregdrágán; szemét módon akciózik, jól kitolva az olvasóival; a fordítók sem lehetnek biztosak benne, hogy megkapják a pénzüket; belekezd sorozatokba, majd félbehagyja őket; az olvasók feszt panaszkodnak, hogy milyen szemetek... és veszik a könyveiket. Innentől kezdve miért ne engedhetné meg magának a kiadó, hogy szemét legyen?

sugar-crusted French toast
(cukrozott bundáskenyér)

Hirtelen ennyi jutt eszembe - de lehet, hogy később majd folyamatosan kiegészítem -, és akkor csak megemlítettem a félrefordítások kimeríthetetlen tárházát, és itt elsősorban olyan félrefordításokra gondolok, amely csak sima szótározás vagy Google kérdése lett volna. Például nem először találkozom a reggelire fogyasztott „francia pirítós”-sal. French = francia, toast = pirítós, csak nem vesztegetjük mán a drága időnket a szótárra. (Én a klasszikus Scotch bakim óta nem kockáztatok.) Gondolom, ezek az emberkék a „running water”-t futó víznek fordítják, a guinea pig guineai malac lesz az ő olvasatukban, az irigység zöld, és így lesz a pacsiból „adj egy ötöst”. :(

Give me a five.
(Pacsit!)

Nem csak olvasóként, fordítóként, hanem angoltanárként is a hajamat tépem a mostanában elharapózó Mr./Mrs./Miss (és társai) XY megszólítás és tegeződés párosítása olvastán. Számomra ez egyszerre árulkodik az angol kultúra és a magyar nyelv hiányos ismeretéről.

A Mr./Mrs./Miss (és társai) XY az angolban is „formal”, azaz magázás, de magyarul sem veszi igazán jól ki magát, amikor egy tizenéves azt mondja:

- Helló, tanárnő! Emlékszel még rám?

Nem! Ez bizony sokkal magyarosabb, ütősebb is (jobban átadja a gyáva gyilkost, aki esztelenül öl ugyan, de annyira nem tökös, hogy a volt tanárát tegezze) így:

- Helló, tanárnő! Emlékszik még rám?

Szomorú, mert szegényedik a nyelv, ha úton-útfélen indokolatlanul tegezünk.

S hogy lett a cím az, ami? Gondolom, mindenki vágja rá a választ.

Tudok változtatni bármin azzal, hogy őrjöngök?

Kinek ártok véle?

Érdemes?

A témában írtak még:

Anaria: Amikor Anaria olvasás közben átmegy Morgó szerepébe
Andi: Dühöngések és sikolyok? :)
Bea: Gonosz könyvek? - avagy mitől megyek a falnak olvasás közben
Catriana: Én is dühöngök egy kicsit
FFG: Témázunk - avagy mivel üldözhetnek a kopaszság felé...
Ilweran: Fogjatok le, mert falhoz vágom - avagy mi az, ami leginkább dühít egy könyvben?
Laura Arkanian: Repül a nehéz könyv
Nima: Dühítő
PuPilla: Jelige: dühítő
reea: Amitől még egy könyv is a falnak megy
Szee: Témázzunk! - Balfaszkodás
Zenka: Könyvek, amiket a sarokba hajítottam

Később még bővülhet a lista. :)
____________________________
* Elolvasgattam az eddig bejegyzéseket. Minden megvan bennük, amit én is írhattam volna, ha eszembe jut. 98-99%-ban egy srófra jár az agyunk, s azt a mindössze egy-két százalékocskát az teszi ki, hogy nagyrészt olyan könyveket fordítok, amelyekkel blogoló társaimat ki lehet kergetni az világ. Többségében meg is értem őket (kedvelem ugyan a romantikát, de ettől még látom a hibáit), csak épp, ahogy említém, ismerem az általam befektetett munkát.
S mint azt úton s útfelen hangoztatám: olvasóként átlapozhatom a nekem nem tetsző részeket (annak reményében, hogy lesz nekem tetsző rész is:), de fordítóként... ;)

Julie Garwood: A nagymenő - [FBI 11.]

Peyton Lockhart és testvérei megöröklik Bishop’s Cove-ot, a kicsiny, de pazar óceánparti üdülőhelyet, ez azonban feltételekkel jár. A lányok egy évig irányíthatják a helyet, és ez idő alatt hasznot kell termelniük, csakis így lehet az ő tulajdonuk az üdülő.

Peyton, aki egy tekintélyes francia konyhaművészeti iskolában szerzett diplomát, nemrég vesztette el ételkritikusi állását, csodálatosnak találja, hogy egy évig valami egészen más dologgal foglalkozhat.

A lányoknak számtalan kihívással kell szembenézniük, és sok olyan emberrel, akik mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák őket a céljuk elérésében. Többek közt Peyton perlekedő unokatestvéreivel is, akiket felháborított, hogy nem ők örökölték az üdülőhelyet, valamint egy hatalmas ingatlanfejlesztő társasággal, amely szintén szemet vetett a vízparti tulajdonra.

Peyton számára hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy minden erőfeszítésüket szabotálják, de nem hagyja, hogy a fenyegetések eltántorítsák… egészen addig, amíg kis híján megölik. Ekkor gyerekkori barátjához és védelmezőjéhez, az FBI-nál dolgozó Finn MacBainhez fordul segítségért. Finn egyszer már megmentette az életét, másodszor is biztosan meg tudja tenni.

Julie igazán megbízható. Évente megjelenik egy-egy könyve. A kiadó borítótervezője is megbízható, így (az utóbbi időben) évente újabb félfejű ügynökkel gyarapszik a könyvespolcon levő FBI-kötetek száma. Az új évszázadban ugyanis egy kivételével csak contemporary, azaz korunkban játszódó történet jelent meg Julie tollából. Kezdetben vala Buchanan sorozat, lett belőle Buchanan-Renard, s mire megszerettük a Buchanan testvéreket és kezdtünk volna örülni, hogy nyolcan vannak, várnak még ránk izgalmas kalandok, kedvenc írónőnk elbitangolt. Maradt ugyan az FBI keretein belül - lassan a teljes gárdát megismerjük :) -, de hanyagolta a Buchananeket, s ami még fájóbb, legjobb alakját, Noah Clayborne-t is. A hatodik rész ugyan teljes egészében Noah-é, ám Julie nem tudta hozni az első két-három kötetben megszokott és megszeretett - mit megszeretett? imádottá, legjobb pasivá előlépett - karaktert. 

Hol tartunk ma? A Buchanan(-Renard) néven futó sorozatból nagyjából eltűntek a Buchanenek (Renardokból meg amúgy is csak kettő volt, aki számított, tehát belőlük még hamarabb kifogytunk), eltűnt Noah és Tom atya... Rejtély, miért Buchanan a sorozat neve. Julie honlapján nem is e név alatt fut. 

Mindegy, nem bosszankodom, hisz az írónőt úgysem befolyásolhatom, s ő megmondta: annyi történetet kell még elmesélnie. S hogy miért kezdtem bele aktuális füstölgésembe? Kis hazánkban is megjelenik a következő Garwood kötet, immáron a tizenegyedik az FBI-os sorozatban, s ennek örömére kíváncsiságból beleolvasgattam a Goodreads kapcsolódó értékeléseibe.

Aki nem tud angolul, az is láthatja, hogy bár 3,81 (gyenge négyes:) a csillagok átlaga, nem a dicsérő kritikák vannak elöl, hanem meglepően sok egy-két csillagos. 

Nem akarnám itt részletezni, de jó néhány elolvasása után leginkább így foglalnám össze a csalódott egy-két csillagosokat:

Mi a fene történt Julie Garwooddal? Ő volt az első kedvenc romantikusom. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az első Buchanan könyveket / A két rózsát... stb. (itt többnyire Julie történelmi romantikusai állnak) írta. Klisékkel dolgozik. A történet unalmas / zavaros / kiszámítható..., a hősei bosszantóak / idegesítőek / idióták... 

Folytathatnám, de minek. Én ugyan megszerettem Julie FBI-os történeteit is, de tény, nyomába sem érhetnek a történelmi romantikájának. 

Nem tudom, Julie miért hagyta el a történelmi romantikát, csak azt, hogy évről-évre gyengébb történettel áll elő. 

Vajon ő olvassa ezeket az értékeléseket?

Julie válaszolt :)

Két bejegyzéssel ezelőtt morgolódtam a félfejű (immáron hátat is fordító) hősöknek a Garwood könyvek borítóján. Persze nem én lennék, ha a "what's the matter with these FBI boys?" kérdést nem teszem fel Julie facés oldalán is. Tavaly elsikkadt az ez irányú bejegyzésem, idén viszont kaptam választ.

Julie Garwood  Hi Gizella. I think my publisher's thought was to not show the whole face and head in an attempt to let the readers use their imaginations when picturing them. -- Azt hiszem, a kiadóm abból az elgondolásból nem mutatja az arcot és a teljes fejet, hogy az olvasók használhassák a képzelőerejüket, amikor elképzelik maguknak a szereplőt.

Ööö, bár felvettem Julie-t a kedvenc íróim közé a Goodreadsen, erős a gyanúm, hogy én viszont nem kerülök be a kedvenc hozzászólói vagy fordítói közé (mert persze ezt sem hagytam szó nélkül -- átkozott kekeckedő természet!) :D

Tóth Gizella Ouch!:)))
Thanks, Julie <3 
My imagination is OK but what about your publisher's? Three half-headed men in a row. (That's what I call vivid imagination! I am afraid he/she undervalue your fans and their imagination... quite a lot) -- Jaj! Kösz, Julie. Az én képzelőerőmmel minden rendben, de mi van a kiadódéval? Három félfejű ember egymás után. (Ezt nevezem én élénk képzelőerőnek! Attól tartok a pasi/csajszi alaposan alábecsüli a rajongóid és a képzelőerejüket...)

Erre már nem kaptam választ... sem teccikolást.
Vajh miért nem?

Kár volt...

... az időért és a pénzért!
Életemben először bántam meg igazán, hogy pénzt adtam egy könyvért és vagy három órát elpazaroltam rá az életemből.

Nicola Cornick: Barátok és szeretők

(Fortune Folly menyasszonyai 3.)

Fortune Follybana földesúr ismét hatályba léptet egy ősrégei adótörvényt, melynek értelmében minden hajadon lány és özvegyasszony köteles férjhez menni, vagy vagyona felét adóba befizetni. A hírre a csendes kisfalut elözönlik a hozományvadász agglegények.
A szabad szellemű, szertelen Lady Elizabeth Scarlet elrabolja és elcsábítja gróf Nathaniel Waterhouse-t az esküvője előestéjén, mert meg akarja óvni őt egy lélektelen érdekházasságtól. A gróf ezek után feleségül veszi a lányt, hogy megvédje a becsületét. Noha az ágyban nem tudnak egymással betelni, Elizabeth ennél többre vágyik. A legelképesztőbb módokon igyekszik kiprovokálni, hogy Nat felfigyeljen rá és beleszeressen…

Nem hiszem, hogy összeszedett értékelést tudnék írni. Még mindig háborgok az inzultuson, amely eme könyv elolvasásával ért.

Ami jó benne: Zinner Judit fordítása.

Amin mosolyogtam: 1. kötet: Morris Bohóca - 2. kötet: Morris Clown - 3.  kötet: Morris Bohóca -- fő a következetesség. :) (Újabb szerkesztőváltás történt volna? Hiszen a Lordok és Ladyk sincsenek dőlt betűvel szedve.)

Ennél sokkal több pozitívumot nem is igen tudnék mondani róla.

A kezdete még csak-csak. Így, hogy nem én fordítottam, lényegesen érdekesebbnek tűnt, hisz az uncsi részeken simán és rutinosan átvándorolt a tekintetem. Bár a főszereplők nem igazán nyerték el a rokonszenvemet, különösen nem a folyton horgászgató Dexter és az egyik legromlottabb hozományvadászból időközben tökéletes (hűséges, imádó, stb.) férjjé vedlett Miles után. (Csak így zárójelben adnék hangot mértéktelen irigységemnek, hogy mily pozitív kisugárzásuk vagyon ezen romantikus könyvbéli leányzóknak: az összes romlott és még romlottabb alakból mintaférj lesz az oldalukon. Az életben ez miért nem bír így működni?:)

Nos, vissza a főszereplőkhöz.

Elképzelésem sincs, miért The Undoing of a Lady a könyv eredeti címe, mer' hogy Lizzie-t sok mindennek nevezhetném, de hölgynek semmiképpen (származása ellenére sem). A magyar cím ilyen szempontból szerencsésebb. A HP legfinomabb jelző, ami Lady Elizabethről eszembe jut, és ezzel mindent el is mondtam róla. 

A férfi főszereplőt, Natet nagyon igyekszik az írónő lelkiismeretes, felelősségteljes, mindenkit megmenteni akaró, stb. főhősnek beállítani (kicsit talán sikerül is, legalábbis egy ideig a hülyeségeivel együtt lényegesen rokonszenvesebbnek tűnik, mint a leányzó), de ahogy haladunk a könyvben, végső soron kiderül róla, hogy nem több egy farokvezérelt baleknál. (Kibírt egy évet nő nélkül, bezzeg HP főhősnőnk nélkül egyetlen napocskát sem.:) Abszolút megérdemli a csajt.

Az előző részekből ismert szereplők hozták a formájukat, de túl keveset szerepeltek ahhoz, hogy feljebb tornásszák a színvonalat.

Lowellben (Alice öccsében) csalódnom kellett, a Lydia-szál nincs kidolgozva, a fejemet csóválam Flórán, elmeorvosért kiáltottam Maryről olvasva... és a hajamat téptem, amikor letettem a könyvet.

Az egyetlen igazán jól kidolgozott karakter Tom Fortune. Az ő gonoszsága és romlottsága abszolút hiteles, Jockey Ewing nyugodtan elbújhat mellette. :) Olyan fincsin lehetett utálni, hogy majdnem megkedveltem. Végre valami életszerű!

S hogy mi akasztott ki annyira, hogy gyakorlatilag egy jó szavam sincs a könyvről?

Aki tud angolul és nem izgatja a *spoiler*, annak figyelmébe ajánlom Bronwyn értékelését a Goodreadsen. Jobban én sem tudnám összefoglalni.

És akkor az angolul nem tudóknak *SPOILER* egyetlen rövid jelenet erejéig.

Sok minden nem tetszett ebben a történetben, de amikor a csaj anyaszült meztelenül belovagol a férje klubjába... (mindezt ugye 1810-ben, a vidéki Angliában) ... és ahogy a férfi reagál - no, ez kiverte a biztosítékot nálam, de olyannyira, hogy akár a könyvégetés bűnét is hajlandó lennék elkövetni. Nem szoktam különösebben kukacoskodni egy romantikus limonádénál a történelmi hűség miatt, hisz ezeket a könyveket nem azért olvassuk, mert töriből szeretnénk továbbképezni magunkat, de mindennek van határa. S ha belegondolok, hogy igazán szépen, művészien is lehet írni a szexről, még a "durvább"-ról is -- kinek mi a durva:) -- (ó, Tiffany Reisz!), akkor igazán szomorú, hogy ilyen szemét is napvilágot láthat. A történet vége, a szokásos happy end pedig egyenesen olyan bugyutára, valószerűtlenre és giccsesre sikeredett, hogy jó ideig, talán soha többé nem veszek a kezembe harlekin romantikust. 

Molytalanítás - befejezésül...

...egy kis statisztika.

Mivel egyik ismerősömnek hirtelen két regisztrációja támadt holmi állítólagos facebook belépések miatt, gyorsan beszaladtam én is megnézni, nem vagyok-e ketten.

Az egyszerűség kedvéért a keresztnevemmel kezdtem.

19 Gizellát találtam, egyik sem én voltam.

Phű!

Már zártam volna be az ablakot, amikor megütötte a szemem:
0 értékelés · 0 polc · 0 karc · 0 észlelés -- szép egymásutánban háromszor is.

Kíváncsiságból lejjebb görgettem.

Nos, a 19 felhasználóból 17-nél ez található.

A 18.-nál: 3 értékelés · 0 polc · 0 karc · 0 észlelés, 

s a 19.-nél: 5 értékelés · 2 polc · 1 karc · 0 észlelés

Kattintgatni kezdtem.

Ketten idén regisztráltak és augusztusban még bejelentkeztek, egyikük csupa nullás.

Az egyik nem csupa nullás tag idén január óta nem járt itt.

Egy 2012, egy pedig 2011 óta nem lépett be. Őket nem tekinteném feltétlen aktívnak.

Mindenki más regisztrált, esetleg felrakott egy képet is magáról, és soha többé be sem lépett.

Aki kíváncsi, sokáig fiatal marad.

Rákerestem a Tóth névre is. Ők bezzeg 657-en vannak. No, ennyire szorgos nem vagyok.

Legörgettem, egyszer-kétszer megnyitottam az öt értékelésnél többel bírókat, és a lap aljára érve úgy 30 és 50 közé tenném a nem csupa nullásokat. (Nem valós szám, saccoltam.)

75 ezer tag? Hmm...

 

A viták során is, személyesen is többen kifogásolták, ha a molyt valaki diktatúrának nevezte. Nos, lehet, hogy ez valóban erős szó, és érthető, ha valakit sért.

Minek nevezzem azt a helyet, ahol a tagok lelkesen tapsolhatnak, dicsérhetnek, éljenezhetnek, ám nem lehet saját véleményük, ha az nem egyezik a vezetők véleményével, mert akkor egyből rájuk sütik, ártani akarnak a közösségnek?

Megjegyzés:

Az illusztrációk legfrissebb olvasmányélményemet tükrözik, véletlenül sem a molyon uralkodó állapotokat. Különben is, akinek nem inge...

Molytalanítás - Ni, mit találtam...

Minden külön komment nélkül:

"A sors iróniája... most kezdenek el figyelni emberek (kapom az üzeneteket, hogy figyelnek a molyon), amikor kilépek :)

Sok minden nem tetszik nékem, legkevésbé a mostanában eluralkodó hang. Két nap alatt három-négy olyan sértő megnyilatkozással találkoztam (nem engem sértegettek), hogy csak pislogtam, az egyiknél a sértegető barátnői még meg is támogatták a sértegetőt, mondván, a másik milyen bunkó. A másik durva sértésnél nem is bírtam megállni, írtam Izabellának, s a válasz: Ó, csak viccelt az illető, de azért ír neki. Háát, köszönöm szépen az ilyen viccet. 

Nem tetszenek a kiabáló nagybetűk némely kihívásokban, gyakorlatilag "lesz@rom" jelentéssel (rémlik, egy időben maga a szó is ott volt az egyik ilyenben, aztán valahogy kicserélődött:). 

Nem értékelem, hogy nem reklamálhatok, nem lehet véleményem, mert egyből üldözési mániám van és összeesküvés elméleteket gyártok... 

Folytathatnám hosszasan, de a sok apróság közül csak a klasszikus bosszankodásom ragadnám még ki: a plecsnik elvétele. Nem a plecsni miatt (bár nagyon tetszenek, és örültem nekik, amikor még plecsnilázban égtem... tavaly), hanem az elv: a már megszerzett "jogok" elvétele tkp. ok nélkül. Olyan ez, mintha most visszavennék az érettségimet, mert az én időmben csak négy tárgyból kellett érettségizni (két kötelező, két választott), és ez milyen igazságtalan a most érettségizőkkel szemben... Hűha, abbahagyom, mielőtt regényt írok. 

Hiányozni fog az a 10-15 ember, akiket rendszeresen figyeltem, mert szerettem az írásaikat, adtam (adok most is) a véleményükre, de a moly maga szerintem nem. 

2012. március 20. "

Molytalanítás

Ritkán írok. Lusta is vagyok, az időm sem engedi. Az elmúlt két-három nap eseményei azonban annyira felkavartak, hogy néhány szó erejéig muszáj billentyűzetre kapnom.

Volt egyszer egy könyves oldal, ahová öröm volt belépni az olvasni szerető embernek. Volt...

Az oldal még megvan, a név is, de a szellemisége, az öröm... és sok-sok értékes tag már sehol.

Nem szaporítanám a szót. Aki figyelemmel kíséri a könyves blogok világát, tudja, hogy a népszerű könyves adatbázis vezetői átmentek diktatúrába, és kíméletlenül korlátozzák vagy lapátra teszik azokat, akik nem bólogatnak lelkesen, akiknek véleménye van, és szeretik annyira az oldalt, hogy azt el is mondják. ÉRTE és nem ellene! 

Megtehetik.

A bloggerek hátán, a tagság aktív közreműködésével az oldal Magyarország legnagyobb könyves adatbázisává nőtte ki magát, hetvenezernél is több tagot számlál. Mit számít nekik, hogy néhány száz renitens kidobnak, másik néhány száz meg magától távozik. Marad a sok ezer...

Nem vagyok harcos egyéniség, a véleményem általában sikerül is kulturált formában megfogalmazni. OK, néha valóban közelebb áll a maró gúnyhoz, ám most kivételesen büszke vagyok magamra, mert úgy érzem, a kirobbant botrány közepette az összes hozzászólásomban meg tudtam őrizni a tárgyilagos hangnemet, s bár a végén közöltem azt adminnal, hogy nem tartom alkalmasnak a posztjára, ezt is kulturált hangnemben tettem. (Mégsem vagyok reménytelen eset:)

Jutalmam: kéthetes korlátozás.

Bár törölni készültem magam az oldalról, ez mégis nagy pofon volt nekem.

Nem keserített el különösebben, mert nem kívánok olyan "közösség" tagja lenni, ahol csak a bólogató Jánosoknak van helye, mégis fáj a szívem azért az oldalért, amelyet oly sokan szerettünk. Épp ezért éreztem úgy, hogy megérdemel egy rövid nekrológot az eset.

Ha lemaradtál volna róla:            A kitiltottak viadala

Fecsegőposzáta
Forrás
(Anaria engedélyével)

Mai kekec...

Mottó:
"Pár hete írták, hogy a fordítónak sok a dolga, ezért lassan halad a fordítással." (RÍT)

Figyelem! Figyelem! Értesítjük kedves utasainkat, hogy a LazyAir 686-os számú, Budapest-London ma este 19:25-re kiírt járata csak holnapután reggel 8:40-kor indul, mert a pilótának sok a dolga.

Kedves Vásárlóink. Sajnos a csemegepult a mai napon nem üzemel, mert eladóinknak sok a dolga. Addig is sonka meg kolbász helyett javasolnánk, hogy keresse fel férfikonfekció osztályunkat.

Sajnálom, ketteske, az életmentő szívműtétjére csak a jövő héten kerülhet sor, mert a főorvos úrnak sok a dolga.

Kedves ifjú pár. A tisztelendő atyának / anyakönyvvezetőnek* sok a dolga. Ha vissza tudnának jönni két hét múlva...

Na és, ha itthon vagyok egész nap! Sok a dolgom. Egyél, amit találsz. Ja, hogy anyádék jönnek vacsorára... Anyád tud főzni, nem?

Szomorúan tudatjuk a gyászoló családokkal, hogy a sírásóknak sok a dolguk, így a mai napra kiírt temetéseket kénytelenek vagyunk elhalasztani egy-két nappal.

Kedves falusiak! A posta ma nem nyit ki, mert a postáskiasszonynak sok a dolga.




Gyerekek, a mai órák elmaradnak. A tanárnéniknek sok a dolga.

Hurrrááááá!!!!!!!!!!!

* a megfelelő aláhúzandó

Félreérthető...

E. L. James: A szabadság ötven árnyalata

ajánlás:

Para mi Mamá con todo mi amor y gratitud
És az én szeretett apámnak
Papa, minden nap hiányzol

Az ember első gondolata: egy nyelv, amelyben a Mamá apát jelent... és ha nem nézek bele az angol eredetibe, nem is tudom, mit gondolok az általam amúgy is igen kevéssé tisztelt kiadóról és fordítóról.

Az eredeti:

Para mi Mamá con todo mi amor y gratitud
And for my beloved Father
Daddy, I miss you every day

Ez ugye azért kicsit más. Talán nincs igazam, de szerintem itt bizony vagy meg kellett volna hagyni az eredetit és úgy fordítani, vagy lábjegyzetben odatenni az első sort magyarul, így jelölve, hogy nem a mamát fordítottam papának, mert bárki bármit mond, ez így enyhén szólva is félreérthető...

Ez fájt - az olvasás 7 hete

Nem tudom, hová írjam, hát ide kerül.

Ahogy időm engedi, olvasgatom az első heti bejegyzéseket. Érdekesek, tanulságosak. A mai egyik bejegyzésen azonban nem tudom túltenni magam.

Könyvek, amiket utáltam? A kötelezők. Persze akadtak kivételek, de az általánosban feladottak közül nagyon keveset olvastam el. Csodálkozom is, hogy azután, hogy harmadikban ránk erőltették a Vukot, még mindig olvasni akartam. Mondjuk ezeket (Vuk, Tüskevár) azóta sem olvastam el. Olyan mélyen bennem maradt a velük kapcsolatos rossz élmény, hogy máig nem bírom rávenni magam, hogy kezembe vegyem. (Melia blogja )

Szerettem volna oda bejegyzést írni, de regisztrálni kellett volna a fenntartó oldalára, és arra már nem vagyok kapható, így csak itt kesergek.

Az nem újság számomra, hogy sokan utálják a kötelezőket, bár fel nem foghatom, miért. Ahogy így visszaemlékszem, egy-két kivételével mindegyiket élveztem, sokat később újraolvastam. Persze, volt egy-kettő, ami kifogott rajtam. Jókain (Kőszívű ember fiai) például elaludtam, később (jóval később:) viszont az egyik kedvencem lett. Illyés Gyula: Puszták népe, Virginia Woolf: A világítótorony – két olyan kötelező, amelyet feladtam, de ezeket sem utáltam (egyáltalán, hogy lehet könyvet utálni???), csak épp nem bírtam végigolvasni őket.

És amiért füstölgök-kesergek.

Vuk, Tüskevár.

Kihagyhatatlanok.

Fekete István életműve lenyűgöző! Nem emlékszem, hogy olyat olvastam volna tőle, ami nem tetszett. Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy egy magyar embernek úgy kell felnőnie, hogy ezek kimaradtak az életéből. Pusztán azért, mert kötelező? Vagy más oka is volt? Mi lehetett az a rossz élmény, amiért a kezébe sem bírta venni? Megverték? Megszégyenítették? Szamárpadba ültették? Kiabáltak vele? Vesszőfutással büntették, amiért nem olvasta el? Pellengérre állították? Nem kapott vacsorát? A szülei kitagadták? Mi lehet olyan borzasztó, hogy esélyt se adjon valaminek… mert kötelező?

Hiszen iskolába járni is kötelező. Ilyen alapon már az olvasást magát is utálhatnánk. Mert kötelező - majd’ minden órán. A matekról, töriről, föciről… meg a többi tantárgyról nem is beszélve.

Igen, tudom. Sokan utálják is az iskolát, pedig az egész életünk iskola, csak nem mindig padban ülve tanulunk…

Felfoghatatlan.

Fájdalmas.

Sajnálatos.

Füstölgök... 3.

Hihetetlen!

Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem.

A XXI. században iskolákat zárnak be, mert nem tudják fizetni a közüzemi díjakat, rászoruló gyerekek nem kapnak enni, mert az önkormányzatnak (és a szülőknek) nincs pénze, gyerekek nem járnak iskolába, óvodába, a plafon ráesik a tanulókra, idő előtt be kell fejezni a tanévet (minő meglepetés: nincs pénz)... és lehetne folytatni a sort (attól tartok, még nagyon hosszan).

Hová süllyedt ez a világ?

Hurrá, vissza a középkorba.

A műveltség egyedüli birtokosa az egyház!

Minek is az a sok hülye könyv... csak megzavarja a pórember agyát.

Azt még nem tudom, nálunk mi lesz.

A főnök már tudja... csütörtök óta, de a tantestület még egy hétig rághatja a kefét.

Majd jövő csütörtökön megtudjuk.
Addig hadd találgassunk, hadd terjedjenek a rémhírek.

Hurrá!

Már nem is füstölgök, csak nézek ki a fejemből.

Nem félek.

Képtelen vagyok félni. Felfogni sem tudom, mi történik.
Csak nézek ki a fejemből értetlenül, érzéktelenül, és várom, mit tervez velem a sors...

füstölgök... 2.

Csak nem nálatok is megszületett a költségvetés? Nálunk is kellett húzni az intézményi igényekből.

Nem tudom, mennyire a költségvetés  a ludas. Én csak azt hallom, látom, hogy az önkormányzat létszámát felduzzasztották (igaz, előtte elküldték, akik már a szocik idején is ott dolgoztak), és felépült a csilivili pótépület is.

Ugyanakkor az oskoláktól 11,5-13 százalékot elvontak. Megszüntették az összes szakkört, korrepetálást, összevontak csoportokat, elküldtek embereket, elvették a túlórákat, akiknek még volt, az ofő pótlék kivételével megszüntették az összes pótlékot meg a munkaköz. vezetőket is (mármint a pozíciót, természetesen, nem a kollégákat:). Ha jól tudom (engem ugyanis nem érint), márciustól nem fizetik a vidékről bejárók bérletét. Nem tudom, mi lesz a vasúti 50%-kal. Ugye, már nem vehetem igénybe akármikor, csak nem tudom, hány alkalommal (6? 12? - mondjuk, amennyit én vonatozom...). A 6000 forintos étkezési utalványról még tavaly lemondtunk. Ruhapénzt(bruttó 12ezer forint/év, és hozz róla áfás számlát) szintén nem járt már tavaly sem. Könyvpénzt (bruttó 4000 Ft) tavaly még kaptunk. Azt most hagyjuk, hogy a nettó kétezer-valahány forintból még egy tankönyvet sem tudtam venni.

A legtöbb kollégának innentől kezdve mínusz órája van, és ez néhányuknál akár 15-20ezer forinttal kevesebb fizut jelent. Összevonták az informatika-csoportokat, ami azt jelenti, hogy az infósunk hirtelen csak félállásnyi órája van. Keres vele 45ezer forintot, ebből 10ezer a BKV bérlet, a maradék 35ezer az albérletre sem elég, és akkor kérdem én, mi a fütyfürütyből fog megélni???

Azt mondják, pótolhatatlan ember nincs. Ha mégis létezne, akkor a szabadidő szervezőnk lenne a legközelebb hozzá. 22 éve van a suliban, és elmondani, felsorolni sem lehet, mennyit dolgozott, mekkora terheket vesz le az ofők, a tanarak válláról (jó, néha rak is rá, olyankor puffogunk, de a mérleg pozitív serpenyőjében ezerszer több van, mint az a kis puffogás). Gyakorlatilag nem létezik számára lehetetlen, a szervezésben utolérhetetlen, pótolhatatlan; a gyerekek imádják; olyan profi szintre hozta a diákönkormányzatot, hogy volt olyan továbbtanuló diákunk is, aki az európai diákparlamentben (vagy hol a manóban) is képviselte Magyarországot (a nyelvtudása természetesen az angolosok jó munkáját dicsérte), és még hosszan folytathatnám a sort. Nos, vagy ő is beéri olyan 30-35ezer körüli fizetéssel (félállás), vagy mehet. Három éve van a nyugdíjig, és egyedül él. Szerinted? (Ha az elején csak füstölögtem, ezen szó szerint őrjöngök.)

És akkor a mi iskolánk még kivételezett helyzetben van. 

Művészettagozatosok vagyunk... még, és csoportbontásban tanítjuk a nyelvet... most még. A kerület legtöbb iskolájában már megszűnt a csoportbontás (a nyelvtanárok értik, milyen csuda jó is ez).

Nálunk még azt mondta az igazgató, hogy nem kérheti a kollégáktól azt, hogy ingyen helyettesítsenek. Sok iskolában nem kapnak pénzt az esetleges túlórákért, helyettesítésekért. Ha hiányzik a tanár, első-utolsó órák elmaradnak (amennyire én tudom, óra nem maradhat el), a többi órában vagy bemegy a tanár, és megtartja; vagy bemegy és semmit sem csinál, csak vigyáz a gyerekekre, vagy egyedül van az osztály és őrjöng.

Nálunk még meg tudják szüntetni a tagozatot és csoportbontást a nyelvnél. (Gondolom, erre júniusban kerül majd sor.) Utána valszeg jön az, hogy évfolyamonként összevonják az osztályokat, és egy nyolcosztályos suliba elég lesz nyolc tanár. Ha még mindig nem elég a pénz, akkor visszatérünk a régi szép időkbe, és lesz egy alsó meg egy felső tagozat egy-egy tanárral; súlyosabb esetben pedig jöhet az egy iskola-egy tanár, a palatábla, a suhintott leves...

Aktuális Hoffmann Rózsa, az oktatásért felelős államtitkár honlapjáról:

Színvonalas oktatás a hosszútávú gazdasági növekedés alapja - Ülésezett Brüsszelben az Oktatási, Ifjúság, Kulturális és Sport Ügyek Tanácsa

Első alkalommal rendezték meg a soros magyar EU-elnökség alatt az Oktatási, Ifjúsági, Kulturális és Sport Ügyek Tanácsának ülését Brüsszelben. A középpontban az oktatás szerepe állt a közösség 2020-ig megfogalmazott célkitűzéseinek elérésében. Az ülést Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkára elnökölte.
Hoffmann Rózsa a tanácsülést követő sajtótájékoztatón hangsúlyozta az oktatás és képzés kiemelten fontos szerepét az Európa 2020 stratégia célkitűzéseinek elérésében.

füstölgök...

Aki könyvekről akar olvasni, máris ugorhat.

Füstölgök!

Napok óta csak vegetálok. Bemegyek az oskolába, megtartom az óráimat, az est során valamikor hazaérek, aztán csak nézek ki a fejemből, és próbálom felfogni a jelent.

Van egy jó hírem az általános iskolás gyermekek szüleinek.

Ha ilyen mértékben folytatódnak tovább az elvonások, talán még idén, de legkésőbb jövő szeptemberben nem kell aggódniuk a méregdrága tankönyvcsomag és egyéb oskolai tartozékok miatt. Elég lesz beszerzeni egy palatáblát a hozzávaló palavesszővel, némi viaszt, és mehet is a gyermek a gyermekmegőrzőbe. A jobb érzésű, gazdagabb szülők nyilván összeadnak majd egy kis pénzmagot valami szőnyegre vagy pokrócra, hogy a nebulónak ne a felkunkorodott, mocskos linóleumon kölljön ülnie; a tanerő jobb helyeken krétával, szegényebb oskolákban a saját, ezeréves bugylibicskájával felvési az ajtó felső felére az abécét, mint Kese kalapos a Kincskereső kisködmönben, a diák meg addig rajzolgatja a táblájára, míg meg nem tanulja. Akik ennyivel nem elégednek meg, azok jó pénzért magántanerőt fogadnak, aki számokat is megtanítja a jövő ifjú reménységeinek.

Szép új világ!

Kekec

  Annyiszor vádoltak már tudálékossággal, kekeckedéssel, fontoskodással, kioktató stílussal és még folytathatnám a hízelgő jelzők egész sorát. Mivel tíz esetből nyolcszor a fentiek egyike sem volt a célom, majdnem mindig sikerült megnyugtatnom magam. Most azonban lassan kezdem elhinni, hogy mégis bennem van a hiba, az én elvárásaimmal vannak gondok, talán mégis elhaladt a világ mellettem, és én fényévekkel lemaradtam. Talán "túl-tanár" vagyok, és a szónak sajnos nem a jó, hanem a rossz értelmében.

   Nem vagyok Kazinczy, de valahogy fáj a szívem, hallva, hogyan lesz egyre pongyolább, egyre kevésbé szép és magyar az, ahogy beszélünk. Nem vagyok Kazinczy, és tudom, nekem is rengeteg hibám van, hat rám az angol (főleg bizonyos szerkezeteknél és a szórendnél veszem észre), de igyekszem, törekszem. A magyar az anyanyelvem, és fontos számomra.

   Valószínűleg orvoshoz kellene mennem, mert fáj, hogy manapság már mindennek szériája van és nem sorozata, kontaktust teremtünk és nem kapcsolatot, innovációt nyújtunk be és nem újítást, egy ügynek konzekvenciái vannak és nem következményei, konklúziót vonunk le és nem következtetéseket, konvertálunk (sőt *át*konvertálunk) és nem átalakítunk, lájkolunk, és nem azt mondjuk, hogy tetszik... és hosszú a sor. 

Vajon mi lehet a baj a magyar nyelvvel, hogy ennyire szabadulni akarunk tőle? (Talán kellene egy új II. József, hogy újra felfedezzük a magyar nyelv szépségeit.)

   A napokban történt. 

   Aki ismer, tudja, hogy szívesen gyűjtöm a félrefordításokat. (Csak szeretném hinni, hogy ez nem újabb bizonyítéka a 'felsőbbrendűségemnek', nem a klasszikus 'én bezzeg tudom/jobban tudom'-jelenség, de most már semmiben nem vagyok biztos.) Épp ezért örültem, mikor felfedeztem, hogy létezik leiterjakab oldal. Ki tudja, miért, abban a tévedésben éltem, aki a félrefordításra odafigyel, azért teszi, mert igényes arra, hogyan mívelik a magyar nyelvet. Olvasgattam az oldalt, ahogy időm engedte, találtam érdekességeket, és az idegen szavak kapcsán persze eszembe jutott kedvenc vesszőparipám, és az alábbi hozzászólás született:

   "miért kellene idegen szavakért a szomszédba mennünk? 'iszen a magyarokat sem tudjuk helyesen használni, pláne, ha igekötős:
*le*ellenőriz, *be*próbálkozik, *ki*hangsúlyoz, *be*azonosít és valószínűleg több tucat példát tudnánk hozni, főleg a 'be'-re és a 'le'-re
vagy az igekötőket összerakhatjuk az idegen szavakkal:
*be*importál, *ki*exportál, *átforvardol* (bocs!), *be*szkennel, *át*konvertál..."

   Nem volt különösebb szándékom, teljesen semleges hozzászólásnak szántam, mert úgy éreztem, illik egy korábbi megjegyzéshez. Nos, tévedtem, és újra csak bebizonyosodott, az ember nem is sejti, melyik megnyilvánulásával gyalogol bele a másik lelki világába.

   Finoman, nagyon finoman rendre lettem utasítva ily módon:

   "Gondolom, ezeket poénnak szántad, mármint te is tudod, hogy ezekkel semmi baj, csak viccesen arra akartad felhívni a figyelmet, hogy vannak olyan emberek, akik saját anyanyelvüket beszélő embereket is ki akarnak javítani és megszabni nekik, hogyan beszéljenek, amikor pedig millióan használják a kifogásolt alakokat."

   Hát persze, hogy poénnak szántam! Ugyan mi másnak...

   Ne tessenek kinevetni, igen nagyon rosszul esett a dolog. Elgondolkodtam. Nyilvánvaló, hogy LJ használja és így használja a szavak legalább egy részét, különben miért reagált volna egy semleges, senkit sem bántani szándékszó hozzászólásra ily módon. Őt bántotta, neki (és valószínűleg még sokaknak) ez nem volt semleges hozzászólás. Gyanítom, ő(k) magát Kazinczyt is rendre utasítaná(k).

   Ami még ennél is egyértelműbb: egyike vagyok azoknak az embereknek, "akik saját anyanyelvüket beszélő embereket is ki akarnak javítani és megszabni nekik, hogyan beszéljenek, amikor pedig millióan használják a kifogásolt alakokat."

  Hát ezért fájt annyira. Az igazság...