Vendégblogger: mia olvas 5.

 Hosszú ideje hanyagoltam a romantikus irodalmat, valahogy mostanában nem éreztem késztetést arra, hogy akár egynek is nekilássak. Nemrég keresgéltem olvasnivalót és beleolvasgattam pár romantikus/erotikus könyv fülszövegébe. Amikor a nem tudom hányadik milliomos sármőr nightklub tulajdonos vagy hatalommániás, uralkodni vágyó milliárdos cégtulajdonos, mind sötét titkokkal a múltból szövegeket olvastam, már el is ment az a kicsi kedvem is. Könyörgöm, árulja már el valaki, hogy az a sok, általában unatkozó és az unalomtól már teljesen degenerált háziasszonyból „bestseller írónővé” avanzsált egyszerű teremtések miért gondolják, hogy csakis egy milliomos, hatalommániás sz@rházi lehet vonzó a nők számára? Miért nem lehet egy átlagos, normális, hétköznapi pacák egy romantikus könyv főhőse? Aki erre a rejtélyre tudja a választ, az ossza már meg velem! Már ott tartottam, hogy istenem, találjak már egy jóképű szobafestőt, aki dagadó izmokkal szende kis hősnő csepp szobájának plafonjára keni föl a lehullott vakolatot… vagy egy jól megtermett asztalost, amint vaskos nyakán gyöngyöző izzadságcseppekkel azon munkálkodik, hogy izmos karjai segítségével felszerelje azt a régóta vágyott pöpec kis polcrendszert hősnő kamrájában… mindent megmunkál…, fúr… utána meg derűsen fűrészel… ilyen mé’ nincs???

Végül belebotlottam egy olyan történetbe, ami egy sportolóról szólt. Bár az „erotikus megszállottság” meg a szokásos „mély titok” riasztó volt, de gondoltam egye fene, ha nem is a vágyott nagydarab asztalos, de legalább nem a százezredik cégtulajdonos.

A könyv Katy Evans: Valós c. állítólagos bestsellere. 

 „Forró. Szexi. Izmos. Fájdalmas. Valós. Perzselő nemzetközi bestseller, mely elsöpör mindent, amit korábban a szenvedélyről képzeltél Remington Tate rossz fiú hírében áll a ringben is, ringen kívül is. Gránitkemény teste és nyers, állati ereje őrületbe hajszolja női szurkolóit. Neki azonban attól a pillanattól, hogy a szemébe nézett, nem kell más nő, csakis Brooke Dumas. Vágya színtiszta, ellenállhatatlan és VALÓS. Brooke számára álomállásnak tűnik a jól fizető új, sportterápiás munka: karban tartani Remington testének tökéletes gépezetét. De mialatt vele és csapatával sorra látogatja a földalatti harc veszedelmes arénáit, Brooke testében is fellobbannak a legősibb vágyak. Ha volt is olyan pillanat, hogy Brooke és Remy csak flörtöltek egymással, hamarosan mindkettejükben kibontakozik az erotikus megszállottság, és kapcsolatuk ennél is többel kecsegtet. Izzó vágyuknak azonban sötét oldala is van. Vajon képesek lesznek-e kitartani, amikor fény derül Remy legmélyebb titkára, és Brooke-nak családja segítségére kell sietnie vagy hirtelen minden, amit olyan valósnak véltek, szertefoszlik, mint a káprázat?”

A könyv elején a szerző bemutatkozik, elmondja, hogy az íráson és sütögetésen kívül még mit imád, de erről majd később…

A fülszöveg alapján valami új, az illegális boksz izgalmas világába kalauzoló, romantikával, kevés erotikával fűszerezett érdekes történetre számítottam. Sajnos ebből szinte semmit sem kaptam, helyette hosszas leírásokban újra és újra olvashattam hősnőnk lenyűgöző külsejű bokszolónk iránti csodálatáról, epekedéséről és vágyakozásáról. Mindezt a 430 oldalból legalább 350 oldalon keresztül újra és újra és újra… A csudára kidolgozott izmai, hümmögései, nyögései, morgásai, szexi nézései, ringben ejtett laza táncikálásai, kemény ütései, vagyis minden, amit férfias hősünk úgy az egyszerű és a nem túl egyszerű életben megmutatott magából, attól hősnőnk intim izmai azonnal összerándultak. Csakhogy ilyeneket hősünk a nap 24 órájában folyamatosan művel, így hősnőnket ugyan akaratlanul, de rákényszerítette a heteken át tartó, egész napi intenzív intimtornára… és ez csak tovább fokozódott, mert bokszolónk szaga és feromonjai nem kímélték nőiségének többi szervét sem, így gyötrelemből bőven kijutott még rángások és görcsök formájában méhének és petefészkének is… illegális boksz meccsek királyának látványától állandóan nedves lesz, de  nem a szeme…vagy lucskos, de az sem a hónalja…

Hősnőnk sportpályafutása sajnos derékba tört, de utána küzdősportok terén lett baromi kemény, annyira, hogy nem létezett olyan férfi, akit egy rúgással le ne döntött volna a lábáról. Ezt a kemény csajt egyedül csak hősünk nyolckockás hasizmai és arcának gödröcskéi fektetik két vállra… Persze ezen nincs is mit csodálkozni, hisz hősünk hibátlan külseje mellett még eszméletlen nagy erővel bír, mindenkit KO-val kiüt, szinte már nem is ember, a barátok szerint egy kézzel képes lenne egy egész elefántcsordát is lecsapni. Szóval ez a gödröcskés képű Adonisz akkora erővel bír, mint az a mitikus King Kong.

A könyv fennmaradó részében azért már sokkal kidolgozottabb a történet, ott már több mindenről van szó.  Abban már arról olvashatunk, hogy a nap minden percében, annak minden másodpercében ők ketten egymás iránt mennyire és hogyan vágyakoznak…

Amikor hősnőnk sportrehab tréner állást kap bokszolónk mellett, ennek nagyon örül, mert így munkának álcázva fogdoshatja annak  istenien izmos testét… De fájdalom, míg szépen karban tartja hősünket, eközben teljesen egészséges hősnőnk ebbe totálisan belerokkan. Mert szegénykének jöttek az állandóvá váló intim rángások, összehúzódások, görcsök… később ezekhez társultak erőteljes szívösszehúzódások és még a mellékveséi is majd’ taccsra mentek…

Szerencsére idővel rokkantsága gyógykezelésben részesül, mert munkaköre kibővült egy újabb megerőltető teendővel. Ez nem más, mint munkáltatójával való ágyban fetrengés és csókolózás, mindez több napon keresztül és strapás 24 órás készültségben… a rövid szünetekben zenehallgatás, evés, tévézés… Egyik telefonbeszélgetés alatt az anyja elküldené egy híres étterembe, de hősnőnk felcsattan, hogy „de anya, én dolgozom!” Na igen, szerencsére eme kemény munkatempó túléléséhez edzett hősnőnket átsegítette sportolói múltja…

Bokszolónk részéről a hosszú önmegtartóztatás oka, hogy csinos kis „trénere” megismerje. Hősnőnknek viszont már elege van az luxushotelek unalmas luxuslakosztályaiból, a strapás munkából, de főleg a régóta tartó intim tornából, pláne, hogy érezhetően kezd bekrepálni a mellékveséje… Szerinte már megismerte, igaz, pár mondaton kívül túrót sem beszéltek egymással, de a több napi ágyban csókolózás és több tucat szerelmes szám hallgatás szerintem is többet mond ezer szónál…

Végre szerelmük beteljesedik, innentől kezdve ezekről hősnőnk jóvoltából aprólékos ismertetést kapunk, mondhatni alaposan mélyrehatót… mindezt elbűvölően érzelgős és líraian gyönyörű leírásokban… az ebben elhangzó kifejezések is annyira finomak, szépségesek és romantikusak, mint a börtön szleng… (Remélem, mocskos szájú kis trénerünk a férfiaktól mindig megkapja a nők részéről elvárt mély tiszteletet, mert az ilyen ki is érdemli…)

Aztán volt egy pillanat, ahol elérzékenyülve visszareppentem a tanyavilágba, mikor Terka néném az egyik ujjával betömködte a kukoricát szegény liba gigájába. Itt is ugyanerről olvashattam, csak nem tanyán, hanem luxuslakosztályban és nem Terka néném, hanem izmos bokszolónk és nem libába (bár…) és nem a gigájába és nem kukoricát tömködött… ez legalább annyira varázslatosan romantikus volt, mint a libatömés… Elérzékenyülten azt kívántam, nagy erotikus képzelőerővel megáldott háziasszony írónőnk is sokszor részesüljön ilyenben a muffinok és juharszirupos palacsinták sütéseinek szüneteiben.

A könyv még talán élvezetes is lehetne, ha ez a történet nem több úgy 80 oldalnál, mert annál több vágyakozás, nedvesedés, intim görcsök, rángások már nemcsak hősnőt gyötri meg cefet mód, de az olvasót is. Úgy a könyv felénél már együtt tudtam érezni szegény nyomorulttal, bár nekem addigra nem folytonos önkéntelen intim izomrángásom lett, hanem önkéntelen tikkelő fejrángásom… Két tikkelés között idézek pár fájdalmas gondolatot hősnőnk monológjaiból;

„… egyszerűen nem értem, mitől kell mégis vonaglanom belülről és miért futkosnak rajtam forró kis borzongások. Ha ez így megy tovább, bekrepál a mellékvesém.

… Szeretném, ha kisprintelhetném a szívemet, ha a futástól felszabaduló endorfinokat érezhetném ahelyett, hogy ezek a fura kis pengések szabdalnák rojtosra az idegeimet…” (Hál’ istennek, legalább nemcsak én szenvedek…)

„Megdolgozunk minden ízületet, kilazítunk mindent. A kezelés hatására ő néha halk, doromboló hangot hallat. Intim izmaim összerándulnak, próbálom ellazítani őket, de minden nyögésére egyre görcsösebben feszülnek meg…

…Az a benyomásom, hogy miközben ellazítom a pasast, a bennem lévő feszültség megsokszorozódik. De legalább már van állásom.” (Na ja, hát ugye valamit valamiért… Lesz ez a munka még strapásabb is…)

„Most már elég, ha csak rám villan a szeme, máris felduzzadok. Ha az ajkamra néz. Ha a fülem mögé dug egy kósza hajszálat. Tudom, hogy ha ezt így folytatjuk, az kész pokol lesz a mellékvesénknek. (A pokol nem ez. A pokol az, amit sütőmániás megalkotód művel szerencsétlen olvasóval…)

El kell ismernem, nagy erénye a könyvnek, hogy közben a belőle tanultak segítségével távoktatásban szépen haladok a rehabilitációs terapeuta OKJ képzésen és ha nekiugranék, talán még sikeresen túl is lehetnék az általános orvosi egy szemeszterén.

Az oktatás alatt sokat tanultam sokféle izmokról, úgymint; nyolckockás hasizom, ferdeizmok, kétfejű karizom, deltoid izom, csuklyásizom, nagy mellizom, hátoldali deltaizom és trapézizom, négyfejű combizom és a tövis feletti izom, ami a forgató mandzsettát körülvevő négy izom egyike. Futólagosan hozzávettük a tananyaghoz az alkar két csontját, a singcsontot és orsócsontot is és elsajátítottam fontos ismereteket a mániás depresszióról, az erőteljes szívösszehúzódásokról és azon folyamatokról, melyek a mellékvesék normális működését veszélyeztethetik… és óóó, ez mind semmi, mert olyan tudásanyagok birtokába is jutottam, amivel egy veterán osztályos főnővért is simán lealázhatnék;

„— Ez teljes őrület, Mel - mondom áhítatos suttogással, bár úgysincs senki a közelben, aki meghallhatna. Mégis akkora jelentősége van ennek a vallomásnak, hogy képtelen vagyok hangosan kimondani. - Soha nem éreztem még így. Ahányszor csak Remy hozzám ér, bennem ezernyi jó érzés kavarog egyszerre. Jobb, mint az endorfin. Asszem, ez az oxitocin lehet, hallottál róla te is, ugye, hogy az milyen erős? Tudod, az összebújós hormon.” (Jó neked! Nekem meg csak úgy még egy tikkem lett, a fejrángásaim szünetei között szakadatlan szitkozódok…)

„Ujja hegyével a blúzom ujja alá nyúl, egyenesen a tricepszemhez, a hátsó karizmomhoz. Ez a női test egyik legszörnyűbb része, ahol a legapróbb csípéssel is meg lehet állapítani, van-e valakinek zsírfelesleg a testén.” (Szörnyű…!!!, erősen rá kell csapni a mancsára! De mit csináljunk a szemével…???)

„Izmai energiája minden mozdulatában dinamitként robban, és szinte látom, hogyan pörög benne az ATP-ciklus - a kémiai kötésekben tárolt energiát a sejtekbe szállító molekula, az adenozin-trifoszfát feldolgozása -, amelynek az ő esetében mintha nem is lenne szüksége a szokásos nyolc másodpercre, hogy lefusson.” (Azt meg én látom, hogy aki egy tepsi áfonyás pite sütés után ilyeneket körmöl le romantikus/erotikus könyvben, abban tuti nem pite, de nem is az ATP-ciklus, hanem valami más pörög ezerrel…)

„Van néhány sportoló barátom, aki verseny után tökre depis lesz és összeomlik. Ami ennyire magasra szökik, annak valamikor muszáj lejönnie, és a neurotranszmitterek, az ingerületátvivő anyagok néha megkergülnek egy kicsit.”  (Láthatóan néha nemcsak a neurotranszmitterek kergülhetnek meg, de írónőnek mondott sütőmániás egyszerű háziasszonyok is…)

Nagyon elégedetlen vagyok a könyv borítójával is! Hol van azon az a kétszázmilliószor leírt nagydarab, csudálatra méltó csupa izom férfitest, de főleg az a nyolckockás hasizom, he???

Ami számomra már a könyv legelejétől teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy írónőnk totális izomfétisben szenved. Nem tudom, eddig létezett-e egyáltalán ilyen, de ezek után bizton állíthatjuk, most már igen…

A könyvben a legtöbb vulgáris kifejezést főleg szende kis hősnőnk ejti ki monológjaiban. Megnéztem, férfi a fordító. Mondjuk a fogalmazás és szóhasználat után ezen nem lepődtem meg. Emellett még a könyvben folyton „szájam”, „szájamat” kifejezéssel találkoztam, amitől nekem tátva maradt a szemem és még a „szájam” helyett a szám is…!

Na most… azt ugye nem tudom, hogy az eredeti szövegben süteménysütő háziasszonyból hírös bestseller íróvá avanzsált szerző vulgáris szavakat körmölt-e le a konyhaasztalán két tepsi muffin között vagy ez a férfi fordító bosszúja vala azért a kicsinyke pénzecskéjéhez nem mérhető több száz oldalas szenvedéséért… De akármelyikről is van szó, szerző vagy fordító, én az oda nem illő trágár kifejezések elkövetőjéhez az ő stílusában intéznék egy kérdést  nagy tisztelettel; az intim együttléteket, a mély érzésű, erős vonzalmat és a túlcsorduló gyengéd érzelmeket, vagyis a romantikát és igaz szerelmet így kell kifejezni b***+…??????

A könyv elején írónő bemutatkozik olvasóinak. Elmondja, hogy imádja az életet, a könyveket és a szerelmet, a férjét, két gyerekét meg a három kutyáját. Az idejét azzal tölti, hogy gondoskodik családjáról, emellett még sétál, olvas, sütöget és írogat. Számomra ez mind nagyon szimpatikus! De véleményem szerint ezek közül, amit semmiképpen nem kellene művelnie, azaz írás! Szerintem azt hagyja a fenébe! Amondó vagyok, helyette inkább többet süssön, mert ha annak végterméke is úgy sikerül, mint az írása, sebaj! Az elfuserált süteményeivel csupán a szűkebb környezetét öli, viszont az elcseszett irományával szerte a világon gyanútlan ártatlanokat…

Írónő férjének nagy jóindulattal azt tanácsolom, hogy el ne olvassa neje papírra vetett erotikus fantáziálgatásait!

Hacsak nincs annak a szerencsétlennek nyolc kockás hasizma, négyfejű combizma meg hátoldali deltaizma és trapézizma, ezek tetején jóképű és szexin gödröcskés ábrázata, mindez még megfejelve 24 órán át tartó erekcióval az egészen a négyfejű combizma aljáig érő, hurkatöltő vastagságú nemes szervében…

Ha híján van ezeknek, akkor kerülje el messze neje összebarmolt irományát, helyette inkább összebarmolt süteményeit csócsálja. Ha viszont süteményei mellett óvatlanul ezt az irományt is benyelte, akkor szegény nyomorultat már hétszentség régóta kezelik valahol… Mindenesetre én szorítok a gyógyulásáért.

Az írónő a könyv végén engem is megszólít, mint „drága olvasó”-t. Arra hívja fel a figyelmemet, hogy amennyiben én is annyira szenvedélyesen megszerettem hőseit, mint ahogy ő, akkor ne hagyjam ki a folytatást, a Remy és annak is a folytatását az Enyém című könyveket sem. Ő alig várja, hogy még többet mesélhessen nekem.

Aztán a folytatásban mi újat tudhatnék még meg? Bár a fene tudja… esetleg előfordulhat, hogy abban akár még sokat olvashatunk az első részből kifelejtett és meglepően ismeretlen típusú izmokról, hormonokról, meg további nyavalyákról is?

Mit is mondhatnék Neked „drága” Katy? Enyém a megtiszteltetés, de „alig vártam”, hogy ennek a történetnek a végére érjek. Számomra az olvasás közben érzett kín teljes mértékben Valós volt!

Spoiler, emmeg milyen szó?

Ez lenne az újabb témánk. El sem nagyon merem árulni, hogy angolos és olvasó ember létemre sokáig értetlenül álltam a sok nagybetűs spoiler előtt. Még csak odáig sem jutottam el, hogy, hogy összekössem a spoil szóval. (Mentségemre legyen mondva, a „boil”-t sem kötöttem könnyebben össze a boilerrel. Nálam ez a szint. A szőkelét előnye, arra legalább mindig hivatkozhatom.) De vissza a „spoil”-hoz és spoilerhez. Miért is kötöttem volna őket össze? Spoil=elkényeztet. Persze, mint minden angol szónak, ennek is biztosan vagyon több jelentése, de köll azt nékem tudni? Jaaa, hogy elront. Ééés? Kábé itt tartottam, amikor végre valaki felvilágosított. Nem rázott meg a dolog… felpattantam kedvenc vesszőparipámra: Na tessék, már megint egy nem magyar szó!, és ellovagoltam a Wikire.

A spoiler irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok (főleg hosszabb alkotások esetén) nem csak a mű végén találhatók.

Idő előtti közlése elronthatja, tönkreteheti a befogadás élményét, újabb kutatások szerint viszont akár élvezetesebb is lehet a művek olvasása, ha előre tudjuk a végüket. (Wikipédia)

Ezen a ponton elgondolkodtam. Próbáltam visszaemlékezni, mikor is kezdtem el újraolvasni a könyveket. Volt-e olyan, hogy sikoltoztam, le ne lődd a poént, vagy mondjuk egy meccsnél, hogy el ne mondd az eredményt. Esküdni nem mernék rá, de szerintem a Winnetou volt az első mű (akkor a négy kötetes kiadás dívott), amelybe másodszor is belekezdtem, illetve falni kezdtem a Karl May műveket, többször is elolvastam őket, és komolyan készültem az indián törzsfőnöki hivatásra (célba dobás gyakorlása a hátsó udvarban anyu késeivel, orvosságos zacskó készítése… baromi ronda lett :D, stb.) Valamelyest lelohadt a lelkesedésem, amikor megkaptam életem első szemüvegét, mert női törzsfőnökről ugye már hallottan (Rónaszegi Miklós: Az indián hercegnő), no de szemüvegesről…

Aztán jött a gimi, a fősuli, valahogy nem volt időm újraolvasgatni, és sokáig, nagyon sokáig fel sem merült bennem, hogy könyvet újraolvassak. Biztos volt olyan, hogy egy-egy kedvencet újra levettem a polcról, de annyira nem volt jellemző, hogy nem is igen emlékszem rá (na jó, Karl Mayt meg némely meséket – Benedek Elek – leszámítva).

Most, ahogy pötyögök itt a billentyűzeten, s közben emlékezgetek-nosztalgiázom, kénytelen-kelletlen rádöbbentem, hogy egészen pontosan meg tudom fogni, mikortól olvasom újra akár évente a kedvenceimet.

Majdnem tíz éve, 2005-ben rátaláltam a RÍT fórumra. Akkor már harmadik éve fordítottam romantikusokat, s valami infót keresve jutottam oda, s ragadtam ott. Romantikusok. Akkor még nem volt elárasztva a könyvpiac mindenféle jobb-rosszabb limonádéval, nem olvasott boldog-boldogtalan angolul. Olyan lehetett a helyzet, mint a hőskorban, kábé ugyanazokat olvastuk, hatalmasakat beszélgettünk (a mai napig nagyon hiányzik), és nem az volt a lényeg, hogy van egy határ könyvem, vegye már meg valaki, mert ebből akarok pénzhez jutni. Ilyen-olyan-amolyan korszakom után beléptem a romantikus és újraolvasós korba… s gyanítom, még ha kirándulok is más műfajokba, ez már végleges marad.

Mint mindig, magamról most is vég nélkül tudok írni, no de a témáról…

Könnyű azt elmondani, hogy többször elolvasok-e egy könyvet vagy sem, de hogy miért? Hogy lehet azt megmagyarázni? Csak. Mert élvezem. Imádom újra átélni kedvenc történeteimet, szinte mindig találok bennük valami újat, és ne kérdezd, hogy ez hogyan lehetséges, mert én sem tudom.

Egyszer-kétszer megkérdezték már, el szoktam-e olvasni a fordításaimat. Eleinte irultam-pirultam. Jaj, istenem, mi lesz, ha dicsekvőnek, beképzeltnek, stb. gondol? Nem csak a szőkeségnek vannak határozott előnyei, a kornak is. Ma már nem érdekel, ki mit gondol. Igen, el szoktam olvasni, néha bizony rá is csodálkozom: ezt én írtam volna? Vagy néha elszörnyedek: ezt én írtam??? (Lásd egypetéjű ikrek – örök szégyenfoltja fordítói munkásságomnak. S bár imádom a szerkesztőmet, legalább neki feltűnhetett volna, mekkora marhaságot írtam.) S ha a saját munkáimat képes vagyok újra (meg újra, ha nagyon kedvenc) elolvasni, akkor miért lenne kivétel másé?

Forrás

Nem zavaró, hogy tudom a poénokat előre? Nem. Volt már rá példa, hogy elfelejtettem két olvasás közt, ki a gyilkos (AC: Tíz kicsi néger), és ott rágtam a kefét, végül előre kellett lapoznom, mert nem bírtam a feszültséget. Aki olvasott már romantikust, tudja, hogy többnyire már a fülszövegből kiderül, kik találnak egymásra. Az ember nem is azért olvassa, hiszen úgyis tudja a végét. Itt maga a történet az érdekes, az, ahogyan egymásra találnak. S még így, hogy tudom előre a végét, is előfordult már, hogy előrelapoztam, mármint a végére, hogy biztosan összejönnek-e. Tudtam, de a saját kicsi szemüvegemmel akartam olvasni a sorokat, hogy igen, ásó-kapa-nagyharang. Miután meggyőződtem a hepi és endről, megnyugodva olvastam tovább. Ma már az egyszerűség kedvéért azzal kezdem, hogy elolvasom az utolsó sorokat, vagy ha az kevés, az utolsó egy-két oldalt. Ha tudnátok, milyen öröm és megkönnyebbülés, amikor a könyv végére érve szembejönnek velem az ismerős sorok: igen, boldogan élnek, míg el nem válnak!

Ne kérdezzétek, hogyan lehetséges ez! Valami pszichológus biztosan meg tudná magyarázni. Mondjuk, nem tudok szembenézni az élet akármijével… elbújok a bármi elől… vagy ilyesmi. Témázó társaim közül biztosan lesznek többen, akik kifejtik, miért nem szeretik, ha valaki lelövi a poént, ha a fülszöveg elárulja a tartalmat (én pl. gyűlölöm, ha a fülszövegből nem derül, kiről-miről fogok olvasni… nem kell zsákbacica, legalább valamit tudjak a történetből). Sokan lesznek, akik velük értenek egyet… és talán akadnak majd néhányan, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak.

Oké, egyet elismerek. Ha a történetben van valami nagy poén vagy valami váratlan, tény, hogy a „katarzist” csak egyszer lehet igazán átélni (Winnetout pl. minden alkalommal megsiratom, de ugyanazt az érzést nem tudja kiváltani belőlem, mint az első halála; a Bűn és bűnhődésben a ló halálát csak egyszer tudtam elolvasni, soha többé… amikor újraolvastam, kb. tudtam, hol van a jelenet és átlapoztam, méghozzá behunyt szemmel, mert amikor először olvastam, gyakorlatilag elpusztultam a lóval együtt én is – nem bírnám még egyszer átélni; és az a hökkenet sincs meg többé, amit a Kegyes halál végén éreztem, amikor kiderült, hogy ki a kis csapat negyedik tagja… emlékszem, képes voltam visszalapozni a könyvben, hogy tényleg nincsenek áruló jelek?); szóval, igen, van olyan, amit csak egyszer lehet átélni, de ettől a könyvet még el lehet többször olvasni… szerintem. :)

Ma vagy holnap, amikor elolvasom témázó társaim bejegyzéseit, valószínűleg itt fogom a falba verni a fejem, hogy tényleg, még ezt is írhattam volna, meg azt is, de most ennyire telik… mert ha folytatom, valószínűleg nem is kisregény lesz belőle, és mehetek házalni valamelyik kiadóhoz. :P

A témában írtak még:
(a lista később bővül)

Bea: Spoilerveszély! Meneküljön, ki merre lát!
Ilweran: SPOILER? Az meg mi?
Katacita: Egy spoilernáci vallomásai
PuPilla: Beszéljünk a spoilerekről!
reea: Mondjam vagy mondod?
Zenka: Spoilerek és más egyéb katasztrófák

Utóirat a többi bejegyzés fényében:
A spoilerellenes írásokat olvasva végtelen hálával köszönöm, hogy nem vagyok függő. Kívülállóként határozottan ijesztőnek tűnik, milyen indulatokat gerjesztett ez a téma. Ehhez képest az "olvasó emberként mi bosszant" téma könnyed hangú, délutáni csevej volt. Félelmetes. Nem értem.