Témázunk – YA (B)irodalom

avagy elegem van a tiniszereplőkből

Rásegítő kérdések, ha esetleg nem lenne ihletem:

Minden fülszöveg úgy kezdődik, hogy a 15 éves Mia/Ria/Pat/Ryan/Tim ráébred különös képességeire és megmenti a világot? Mintha minden könyvben a tinikori szerelmek dominálnának, amik persze az elsők, de örökké tartanak, és rendíthetetlenek? Unjuk a fiatalon koravén, vagy épp életkorukhoz is túl infantilis karaktereket? Mi történt mostanság a YA-piaccal? Találunk még jó ifjúsági regényeket? Ciki-nemciki olvasni őket? Egyszóval: Hogy állunk a ya-val, és főként a fiatal szereplőivel?

A kép forrása.

Végre egy téma, amit akár egy mondatban is meg tudok oldani: nem, nem unom, nincs elegem, mivel nem is olvasom őket. :)

Így persze könnyű, mondhatjátok és igazatok van. De minek vennék a kezembe olyasmit, ami nem érdekel? Először a koromra fogtam (kényelmes álláspont), viszont gyerek- és ifjúkorom regényeit szívesen és bármikor újraolvasom. Vagy az már nosztalgia? Talán mégiscsak a korommal van a gond? Vagy inkább azzal, hogy nyíltan és bevallottan nyelv- és nyelvtannáci vagyok, s már magától a szótól is őrjöngök? Igen, egyértelmű, hogy az előítélet is közrejátszik.

De a YA nem egyenlő az ifjúságival! – támadnak rám a nálam okosabbak.

Hogyhogy nem? – csodálkozom én. Boldogult ifjúkoromban még az volt.

Nosza, jó pap és tanár holtig tanul, rárepültem a világhálóra.

Moly keresés eredménye - címke: young adult - 503 könyv, és magyarázat:

Bár általános értelemben véve a YA „ifjúságit” jelent, használd ezt a címkét a 21. századi, vámpíros-démonos-disztópiás értelmében.

Belenéztem a találatokba, bár nem tudom, minek, hiszen ha nem olvasom, nem is ismerhetem őket. Oké, az Alkonyatot és csatolt részeit láttam. Ki nem? Havonta, kéthavonta leadják. Nicsak, ismerős név. Cassandra Clare. Tőle olvastam. Hm, ha ez az ifjúsági, akkor nem bánom, hogy nem most vagyok ifjú.

Ezzel kb. a végére is értem a mondandómnak. Leszólni nem akarom, mert milyen jogon. Ha valaki ezt szereti, nem tartom cikinek, hogy olvassa. Ha valaki nem szereti, elege van belőle, fel nem foghatom, minek cakkozza magát vele. Olvasson olyasmit, amit kedvel. S mivel lélekben még ifjú vagyok, és a jó könyveket is szeretem, a fenti kérdésekből egyetlen dolog izgat: találunk-e még jó ifjúsági regényeket? Remélem, témázó társaim közt lesz olyan, aki válaszol rá.

Témáztak még:

Bea: A young adult irodalomtól ments meg, Uram, minket!
Nima: YA-(b)irodalom
PuPilla: Tinik mindenütt! - Témázunk a YA-szereplőkről

Csatlakozott:

Bubu: A Young Adult / New Adult Irodalom visszavág
Lily: Gondolatok a YA könyvekről

Könyvrigolyák

E havi témánk: könyv-rigolyák… a betűmérettől a kötésig. Gondoltam, ha már legutóbb oly ügyi voltam, talán folytathatnám a hagyományt, és legalább néha úgy tehetnék, mint aki törődik is a blogjával.

Sajnos nem sok jó hírrel szolgálhatok. Többször is végigolvastam a gondolatébresztőnek szánt kérdéseket, átrágtam magam a hozzászólásokon, hátha… de semmi.

Ezek szerint nem vagyok rigolyás? Dehogynem. Ha az ember leánya megközelíti az ötvenötöt úgy, hogy eme két szép ötösnek majd’ két harmadát egyedül élte le, óhatatlanul bogarassá válik, és sok olyan apró szokásra tesz szert, amellyel okot ad másoknak, hogy jót viduljanak rajta. :D

Mégis, ha olvasásról vagyon szó, igazi könyv Gombóc Artúr vagyok: szeretem a puhaborítós könyvet, szeretem a keménytáblás könyvet, szeretem a bolhabetűs könyvet, szeretem az öregbetűs könyvet, szeretem a képest és képtelent… bocs, az illusztráltat és az illusztráció nélkülit, védőborítóst és a borító nélkülit, szeretem a giccses (hogy ne mondjam, nyálas :P), a semmitmondó és a csodaszép borítójút, szeretem a szép új, finom illatút, szeretem a rongyosra olvasott antikvárium illatút, szeretem, szeretem, szeretem… csak könyv legyen. Egyedül a téma számít. Ha tetszik a történet – érdekes, izgalmas, szívhez szóló… vagyis nekem való :) – tőlem szétesett lapokból is állhat a könyv, lehet kézírásos (amíg el tudom olvasni…:), pecsétes vagy szamárfüles, még akkor sem lövöm főbe magam, ha rosszul van fűzve, feltéve, hogy megtalálom a helyes sorrendet, csak a tartalma olyan legyen, ami megfog, elvarázsol, kikapcsol… mert szeretem kényeztetni magam. ;)

 

Témáztak még:

Bea: Túl nagy? Túl kicsi? Túl vastag? Túl vékony?
FFG: Könyves rigolyák és egyéb olvasói állatfajták
Ilweran: Olvasói rigolyák -komolyan vehetetlen poszt az olvasás élményét befolyásoló (vagy nem) apróságokról…
Nima: Olvasói rigolyák
PuPilla: Könyvbolondériák -bolhabetűktől az iniciálékig

Csatlakozók:
Bubu: Háklisok klubja

Vég-TAG-kiárusítás

A februári körben megszavaztuk, hogy nem szavazunk, és a téma a régóta pörgő témákat kipeckelő, kiveséző és felgöngyölítő VÉG-TAG: avagy zanza kérdések a népszerűtlen topikokról lesz! Hosszú kihagyás után megpróbálom összeszedni magam, és ismét csatlakozni témázó társaimhoz.

Ím-é a kérdések:

1/ Sokkoló posztok - amiktől a székről menten a mélybe vetjük magunkat:

- Mik azok a „motívumok”, jellegzetességek, amik azonnal kiverik a biztosítékot mások posztjainál, legyen az akár szerkesztésbeli, akár tartalmi elem?

- Mi az, amit nem olvasol el soha mások blogján (amit egyébként követsz)?

- Mit vált ki belőled, ha olyasmit látsz egy blogon, ami nem jön be? Kommentelsz, kibeszéled, vagy megtartod magadnak a véleményed, és nyomsz egy piros ikszet inkább?

Ezt így egyben, mivel jó ideje már, hogy nem olvasok posztokat, sem sokkolókat, sem másmilyeneket, ezért aztán nincs is igazán mit mondani róla. Jó, ez nem teljesen igaz, mert napi öt-tíz percet rászánok a facéra, és ha pedagógusokról, oktatásról szóló cikket, posztot találok, igyekszem elolvasni. Valószínűleg mazochizmusból, mert tízből kilenc-tíz kivágja nálam a biztosítékot… legkésőbb akkor, amikor a kommenteket is elolvasom.

Általában próbálom megállni, hogy hozzászóljak, leginkább azért, mert nagyon zokon szoktam venni, amikor érzésem szerint fölényesen leszólnak, hogy ne mondjam, lenézően nyilatkoznak általam igen kedvelt dolgokról, s cseppet sem tudom értékelni, amikor a fejemre olvassák, hogy az én stílusom is fölényes és lenéző akár visszavágáskor, akár olyankor, ha nekem nem tetsző dolgokról írok. Hijjjába, semmi sem fáj annyira, mint az igazság. Mivel nem szeretnék fölényes, lenéző vagy kioktató (szintén sokszor vádoltak vele vala) lenni, igyekszem visszafogni magam… nem mondom, hogy mindig sikerül.

2/ Kötelező olvasmányok - lerágott csont, avagy sarkalatos pont?

No, erre így nem tudnék válaszolni. Azt hiszem, egy kicsit mindkettő. Az biztos, hogy sokkal nagyobb hűhót csapnak körülötte, mint érdemes lenne. Szerény véleményem szerint ez az a gumicsont, amivel az ember gyermeke fölöslegesen megkeseríti a saját életét, és a felnőttek szorgosan asszisztálnak is ehhez, nehogy jobb legyen mán a kölöknek, mint neki vót. :D És itt nem csak az olvasmányokról vagyon szó. A „kötelező” szót felruháztuk egyfajta plusszal, amire hivatkozva aztán remekül rongálhatjuk a saját kedvünket.

Nekem azt hiszem, szerencsém volt, a gyerekkoromból valahogy kimaradt az „utálom, mert kötelező”. Többnyire szerettem a kötelezőket, és ma sem feltétlen okoz gondot, hogy hétfőn dolgozni kell menni. Nem győzök csodálkozni, amikor látom, a facén, hogy hergelik bele magukat az emberek abba, nehogy hétfőn véletlenül jól érezzék magukat. Igaz, én sem vagyok különb az Deákné vásznánál, hisz a „nehogy kilógjak a sorból” késztetésnek engedve nem nagyon merek repkedni a tanáriban, s hajlamos vagyok kevésbé pozitív kijelentésekre ragadtatni magam (különösen az örök és soha el nem múló 7.bés órák után:)))

- Szerinted cserére szorulnak a kötelezők? Mit cserélnél, mit hagynál meg?

Igen és nem.

Amikor beviszek az órára egy Boney M, Abba vagy Beatles számot, azzal szoktam indokolni, hogy amit szeret a gyerek, úgyis hallgatja feszt, de ezt nem is ismerné, ha én nem „kényszeríteném” rá. És innen a dilemmám: a kötelezők – ha már kellenek – cserére szorulnak, de hol, honnan ismerje meg a gyerek a klasszikus irodalmat, ha már a suli sem foglalkozik vele.

Én szeretem Jókait, de el tudom képzelni, egy olvasni nem szerető – gyakran nem is tudó – kamasznak kész kínszenvedés végigrágni magát akár rövidített változaton is. Egy Légy jó mindhaláligról nem is beszélve… mellesleg egyiket sem gyermekeknek írták.

Szerintem az egész „kötelező olvasmány” mizériát új alapokra kellene helyezni. Először is nem ártana, az életkori sajátosságoknak megfelelő művek közül válogatnának a kedves hozzá nem értők – talán kérhetnék a gyakorló és arra nyitott pedagógusok véleményét –, meghagynám a klasszikusokat „felturbózott”, gyerekhez közeli változatban (pl. az Oxfornak, Cambridge-nek milyen jó könnyített olvasmányai vannak). Ha a gyerek szeret olvasni, és megtetszik neki a könyv, később – amikor már érett rá –, úgyis el fogja olvasni az eredetit, aki meg utál olvasni, azt meg hiába gyötörjük, csak még jobban megutálja az egészet. S persze aktualizálnék, igenis válogatnék a kortárs művekből. Mindegy az, hogy a Harry Potter veretes (nagybötűs) irodalom-e, vagy Isten ellen való vétek, esetleg sima ponyva… népszerű, rengeteg gyerek szerette meg általa az olvasást. Miért ne adhatnánk a gyerek kezébe olyan könyvet, ami könnyed, olvasmányos (horribile dictu, humoros), és némelyek csak újságpapírba kötve merik olvasni a buszon, nehogy megszólják őket? Otthon a szülő, a suliban tanár feladata, hogy megláttassa a gyerekkel az értékeket, a szépségeket, megtanítsa, hogy nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, hogy tisztelje a másik véleményét és ízlését, stb. Hiszem, hogy nincs jó meg rossz könyv, mert az, amitől én esetleg falnak megyek vagy a hajam tépem, valaki másnak a legkedvencebb kedvence. Ettől ő jobb vagy rosszabb lenne, mint én? Nem hiszem.

- Volt olyan kötelező, amit nem olvastál el soha?

Illés Gyula: Puszták népe (Ez már szinte közmondásos a barátnőm és köztem, mert ő végigkínlódta magát rajta, és erre roppant büszke, ha szóba kerül, sosem mulasztja el, hogy megemlítse:)

- Vagy amiért igazán rugdosni kellett a szülőknek, naponta beosztani az oldalakat például?

Nem. Imádtam olvasni. Inkább azért kellett rugdosni, hogy ne olvassak már állandóan.

- Melyik kötelezőt szeretted meg igazán, melyik maradt jó emlék?

A kőszívű ember fiaiig mindet szerettem (a suli óta is többször újraolvastam őket), Jókain azonban simán elaludtam. Főiskolás voltam már, amikor rákaptam a műveire, de akkor le sem tudtam tenni őket (tudom, cica nyekk:).

3/ Könnyfakasztó - százas zsepis emlékek:

- Milyen könyvélményen sírtál legutóbb?

Sánta Ferenc: Ötödik pecsét – de nem azért, mert olyan megható volt, hanem azért, mert annyira kikészített, megtört, hogy azt hittem, belebolondulok. Fantasztikusan jól megírt könyv, de hogy Sántát nem fogok többet olvasni, az biztos.

Amúgy mindenki tudja rólam, hogy a körmöm hegyéig romantikus vagyok, és könnyen sírva fakadok bármilyen szívfacsaró dolgon, márpedig a romantikusok többsége úgy van felépítve, hogy a kötelező happy end előtt még van egy csavar, ahol ráijesztenek az olvasóra, mégsem lesz olyan boldog az a vég, s hiába tudom a történet végét, a sírás garantált.

- Volt valami, amin magad is meglepődtél, de meghatott?

Ha volt is ilyen, most nem rémlik.

- Változott-e az évek alatt, hogy elsírod-e magad valamin, avagy kérgesedünk-e?

A magam részéről, ahogy fiatalodom, egyre könnyebben meghatódom, egyre gyakrabban fakadok sírva.

- Van olyan jelenet, részlet a kedvenc könyveidből, amit ha ezredszer olvasol is, megríkat/meghat?

Hogyne lenne!

- Keresed-e a megható élményeket, vagy inkább kerülöd? Szereted, ha megtépáznak a könyvek?

Nem keresem, nem is kerülöm, hagyom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az nem gond, ha a meghatódástól könnyezek, de ha valóban megtépáz egy történet, kerülöm, legyen az film vagy könyv. (Ilyen „csak egyszer” pl. a West Side Story vagy a Három bajtárs, és ha lenne energiám és időm, valószínűleg hosszabb lenne a sor – szerepelne az Elátkozott királyok egyik jelenete, a Bűn és bűnhődésből a ló halála, és sok olyan apróság, amiért ki tudnám nyírni az írót.:)

A kép forrása

Vég-TAG-eltek/oltak még:

Bea: Itt a vége, avagy bájbáj, témák!
Ilweran:Sokkoló kötelezők, melyek zsepiért kiáltanak
Nima: Témázunk - Vég-tag
PuPilla: Vég-tag: zanzatémázás!
Zenka: Témázós vég- tag- avagy ötletek, amikről nem volt kedvünk írni

Csatlakozott még:

Bubu: Vég-tag
ColourfulFantasy: Vég-tag
Dóri: Vég-tag!
Katacita: Témázós vég-tag
Zakkant:#sokkoló #kötelező #könnyfakasztó #végtagok

Anekdotázunk?

"Mert legalább egy könyves sztorija mindenkinek van" - írja PuPilla. Erre én itt töröm a fejem vagy egy hete, és semmi. Létezik, hogy majd' fél évszázadnyi könyves múlttal egy jó történetem se legyen? (*irul-pirul*) Végül egyhetes agytúráztatás után feladtam. Tetszik-nem tetszik, ez a kör kimarad, mert az egyetlen soványka "sztori" még elsős koromból származik, annak is csak farka vagyon, mert a füle eszembe sem jut. Ki tudja, mi késztet egy ártatlan, hétéves leányzót arra, hogy a finom, kemény fedelű Gőgös Gúnár Gedeonnal jól fejbe csapja a padszomszédját. S hogy az úriemberek már a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején is ritkaságszámba mentek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az ominózus ifjú ember válaszul meglendítette a tisztasági csomagját, és jól képen mázolt. No, szaladtam is bőgve a tanárnénikhez, de a sunyi gonoszok viszonylag rövid faggatózás után rájöttek, hogy a dolog úgy kezdődött, hogy Zolika visszaütött, és cseppet sem sajnáltak, sőt valószínűleg csak azért nem kaptam intőt, mert harci sebtől vérezve így is halálra voltam rémülve. Mondanom sem kell, végtelenül fel voltam háborodva eme tanári közönyön, már csak azért is, mert nagyon helyesen éreztem, hogy én vagyok a saras. A rövid csetepaté emlékét pedig a mai napig őrzöm a bal szemöldökömön vágás (csini szőrhiány) formájában, a tisztasági csomagban ugyanis olló volt, s ha csak egy kicsit lejjebb talál el...

Mivel ez soványka zsákmánynak tűnt, úgy véltem, itt a legjobb alkalom, hogy népszerűsítsem egyik kedvenc szerzőmet. Engedélyt kértem s kaptam a GABO kiadótól egy "rövid" könyves részlet közlésére.

[Darius] Épp a birtokot járta be új tiszttartójával, Purchase-szel, amikor Goodbody érkezett lihegve és izzadtan.

Már az is meglepte Dariust, hogy a végtelen türelmű, csendes és szinte láthatatlan inas túlmerészkedett a valaha rendezett kertek biztonságán. Az azonban, hogy az út nagy részét láthatóan futva tette meg, egyenesen megdöbbentette.

– Mi történt? – érdeklődött. – Ég a ház? Vagy a mosónő túlságosan merevre keményítette a gallérjaimat?

– Uram – zihálta Goodbody. – A könyvei.

Darius megdermedt.

Csak azokat a könyveket hozta magával Londonból, amelyekről úgy vélte, szükség lehet rájuk, ha utána akar nézni valaminek a gazdasággal kapcsolatban. A könyveket a hálószobájában tárolta, ahonnan Goodbodyt kivéve mindenkit kitiltott.

Ez azért történt így, mivel a legcsekélyebb mértékben sem bízott Lady Charlotte-ban. Könnyen el tudta képzelni, hogy a lány ezernyi bosszantást tervel ki, amellyel kellemetlenkedhet neki, különösen, ha a buldogot is segítségül hívja.

Daisy jól idomított és jó természetű kutyának tűnt. Ám egy buldog, különösen, ha fiatal, szorgos állat tud lenni. Ha nem üldözhet patkányokat, talál magának más rágcsálnivalót.

Csak nem jutott be – vagy engedték be – a hálószobába?

– Mi van a könyvekkel? – kérdezte nagyon nyugodtan.

– Néhány ládányi érkezett belőlük ma délelőtt – felelte Goodbody. – Nem értesítettek róla, uram, különben azonnal szóltam volna önnek. Én is csak nemrég szereztem róluk tudomást, amikor véletlenül elmentem a könyvtár előtt. Láttam, hogy a ládákat kinyitották, és Lady Charlotte a könyveket rakosgatja. – Az inas egy pillanatra elhallgatott. – Nem az én tisztem, hogy egy hölgynek megmondjam, mit tegyen, de nem voltam biztos benne, uram, hogy tájékoztatta-e a hölgyet a szisztémájáról.

Darius kevesebb, mint két tucat kötetet hozott magával. Ezek elfértek egyetlen utazóládában.

– Néhány ládányi könyv – mormolta, miközben rossz előérzet lett úrrá rajta.

– Igen, uram. A mennyiségből ítélve, a teljes könyvtára megérkezett – mondta Goodbody. – Minden kötet.

Darius gyűjteménye több száz könyvet tartalmazott. Sok ritkaság is akadt köztük, és néhányuk pótolhatatlan volt.

– De én nem küldettem értük – értetlenkedett. – Biztos vagyok benne, hogy… Ó, az ördögbe is!

Az anyja. Biztos az ő mesterkedése van e mögött. Az akarata ellenére szolgákat küldött a Beechwood-házba, hogy előkészítsék Dariusnak. Ezek a nem kívánt szolgák a hét elején visszatértek Londonba. Anyja vagy tőlük, vagy kiterjedt levelezése által bizonyára értesült róla, hogy Lady Lithby kézbe vette a Beechwood-ház rendbehozatalát.

Anyja egyszerűen úgy döntött, hogy utána küldi a könyveket.

Anélkül, hogy vele megbeszélte volna.

Szokás szerint.

Gyakorlatilag attól a pillanattól fogva, hogy megszületett, Dariusnak erővel kellett kikövetelnie az őt megillető helyet, különben háttérbe szorították, elnyomták a körülötte lévő erős egyéniségek. Ha nem volt jelen, hogy kiálljon magáért, az anyja döntötte el, mi a jó neki.

Most pedig becses könyvei egy olyan nő kezében vannak, aki nyilvánvalóan úgy vélte, Darius életéből hiányzik a szenvedés és a megpróbáltatás, és szilárdan eltökélte, hogy változtat ezen a helyzeten.

Darius felpattant a lovára és vágtatva indult vissza a házba.

* * *

Darius berobbant a könyvtárba, aztán dermedten megtorpant.

Lady Charlotte a könyvtári létra közepe táján állt a kezében egy könyvvel. Ruhája poros volt és pókhálók tapadtak rá. Csipkés főkötője bizonyára fehér volt valaha. Most inkább szürkének tűnt, és a haj, amelyet óvnia kellett volna, kiszabadult a fogságából, és a szőke fürtök a lány tarkójára tapadtak. Kötényének szalagjai csodásan gömbölyű fenékre lógtak, amelynek formája – hála az izzadságtól nedves bőrre tapadó fehérneműnek – tantaluszi kínokat okozó tökéletességgel kirajzolódott a ruha alatt.

Apró porcica ragadt a lány lábbelijének talpára, arra a rövid szárú cipőre, amely túl gyengének tűnt ahhoz, hogy cipőnek lehessen nevezni. Dariusnak fogalma sem volt róla, minek hívják. Csak annyit tudott, hogy megmutatja a boka vonalát, és a harisnya kis részét is megpillantotta, amikor a lány felnyúlt, hogy a helyére tegye a könyvet.

Beléptére Lady Charlotte kurta pillantást vetett rá, s csak utána emelt fel egy könyvet a létra legfelső fokáról.

– Valami baj van, Mr. Carsington? – érdeklődött kedvesen. – Talán kigyulladt a serfőzőház? Vagy netalán felfedezte végre, hol bujkálnak a beígért patkányhordák? Szegény Daisy unatkozik.

Darius elszakította a tekintetét a hölgy fenekéről és bokájáról, és a kutyára nézett. A buldog a létra mellett feküdt és szorgosan rágcsált valamit. Nevének hallatán reménykedve felpillantott.

Darius a mancsai közt lévő valamire meredt.

– Az ott egy könyv… könyv volt, amit rágcsál?

– Fordyce Prédikációi.

Darius lélegzete egy pillanatra elakadt, de aztán megnyugodva fellélegzett, és beljebb sétált a könyvtárba, a ládák közti keskeny ösvények közt kígyózva.

– Az nem az enyém – állapította meg. – A gyűjteményemben egyetlen prédikációskönyv sem található.

– Miért is nem lepődtem meg? – mormolta a lány.

Bár Darius hallása jobb volt, mint a legtöbb emberé, úgy tett, mintha nem értette volna a lány szavait.

– Elnézést, hogy mondta? – lépett közelebb a létrához.

– Nem az öné, ez csak természetes – mondta érthetőbben Lady Charlotte. – Sohasem engedném meg Daisynek, hogy megrágja az ön valamelyik könyvét. A prédikációskönyv az enyém, de amint látja, Daisy sokkal több élvezetet talál benne.

Valami kattant Darius elméjének mélyén, de a gyakorlatilag az orra előtt lévő formás fenék elhomályosította a gondolatait.

– Akkor bizton remélhetem, hogy azt is udvariatlanságnak tartaná, ha Daisy lepisilné valamelyik könyvemet? – kérdezte.

Lady Charlotte halk, fuldoklásszerű hangot hallatott. Nevetett volna? Vagy csak port lélegzett be? Darius egy kicsit közelebb húzódott a létra egyik végéhez, hogy a lány arcába nézhessen. Nem látta rajta a nevetés jeleit.

– Természetesen azt sem engedném meg soha – nyugtatta meg Charlotte a férfit.

Darius ismét a lány arcára nézett. Nem értette a viselkedését… de tény, hogy az esze nem is járt valami fürgén. Látta, hogy az orcája kipirult. Látta, hogy néhány szőke hajfürt a homlokára tapadt. Látta, hogy vékony verítékréteg borítja az arcát és a nyakát.

Nem volt szokatlan, hogy egy úriember izzadni lát egy előkelő hölgyet. De leginkább akkor látta őt ilyen állapotban – maga fölött, maga alatt vagy maga mellett –, amikor heves csatát vívott vele szeretkezés közben.

Dariust elöntötte a forrósság, s ágyékát egyáltalán nem ismeretlen érzés bizsergette meg.

Ne vesztegesd az idődet! – intette le a nemi szervét.

De az nem hallgatott rá. Csakis a meleg, nedves női testre koncentrált. Esze sem segített. Elméje a feldúlt ágyon fekvő zilált és felhevült nő képeit vetítette elé.

– Mit csinál azon a létrán? – kérdezte bosszúsan. – Ezernyi szolga tüsténkedik a házban. Nem az lenne a dolga, hogy egy karosszékben ülve limonádét kortyolgasson és ugráltassa őket?

– Már ellenőriztem a munkájukat – felelte higgadtan Lady Charlotte. – A londoni szolgák épp csak megmutatták a seprűt a padlónak, és azt még takarításnak is nevezték. Meghagytam a mi embereinknek, hogy rendesen csinálják meg, mialatt én szétválogatom a könyveket. De más dolog a takarítás, és más a könyvek elpakolása. Nem mindegyik szolga tud jól olvasni, némelyik meg épp csak egy kicsit. Egyszerűbbnek tűnt, ha én magam csinálom.

Kézfejével megdörzsölte a homlokát, piszokcsíkot hagyva maga után.

– A könyvek elrakása kemény munka – jegyezte meg Darius. – Vörös az arca, és izzad is.

– Egy úriember nem vesz észre ilyesmit – pirított rá Lady Charlotte.

– Honnan vette ezt a képtelenséget? – csodálkozott Darius. – Ez pontosan az a fajta dolog, amit egy férfi észrevesz.

– De én úriembert mondtam.

– Az úriemberek is férfiak – vont vállat Darius. – De azt hiszem, arra gondol, hogy úgy kellett volna tennem, mint aki nem veszi észre. Ez is egyike azoknak az ostoba társasági szabályoknak.

– És ön nem hisz a szabályokban – állapította meg szárazon a lány.

– Nem jobban, mint ön – vágott vissza Darius. – Tudom, hogy az is a szabályok ellen való, hogy egy hölgy kétkezi munkát végezzen, ön mégis saját maga rakja helyére a könyveket.

– Azt akartam, hogy rendesen legyen megcsinálva – lépett le Lady Charlotte a létráról. Kezében Homérosz Iliászát tartotta. Darius kíváncsi lett volna, tudja-e, mi az.

Nem hitte, hogy a lány tanult volna görögöt. Rendkívül ritka kivételektől eltekintve – mint például sógornője, Daphne esetében –, a klasszikus nyelvek nem tartoztak a hölgyek neveltetésének tantárgyai közé. Tapasztalatai szerint, minél magasabban állt egy hölgy a társadalmi ranglétrán, annál kevésbé számított a neveltetése, sőt az intelligenciája.

– Kíváncsi lennék, hogy ön szerint hol van egy görög erotikus eposz megfelelő helye – mondta Darius.

Lady Charlotte lepillantott a kezében tartott könyvre, és reakciója elárulta Dariusnak, hogy ő sem ért jobban görögül, mint Darius az egyiptomi hieroglifákhoz. Orcáján a rózsás pírt lángoló vörös váltotta fel, amely a nyakára is tovaterjedt.

Magas nyakú, sokfodros ruhát viselt, de elöl néhány kapcsot kipattintott, így nyaka és alatta egy vékony sáv láthatóvá vált. Az ingváll valaha keményített anyaga most petyhüdten lógott. A lány elhúzta a nedves anyagot a bőrétől, és azzal legyezgette magát. A mozdulat felfedte keble domborulatát, és az ingerlő halmok közt csordogáló vékony izzadságpatakot is.

– A K alatt – mondta.

– K? – ismételte Darius értetlenül. Hirtelenjében csak egy dolog jutott eszébe, amely ezzel a betűvel kezdődik.

Nagyon is tudatában volt az enyhe pézsmaillatnak, amelyet azonban egyáltalán nem érzett kellemetlennek. Ellenkezőleg. Pontosan az a fajta illat volt, amely az állatvilágban arra késztette a kan kutyákat, hogy átássák magukat a kerítések alatt és átugorják a falakat: a tüzelő nőstény illata.

Előhúzta a zsebkendőjét.

– Talán szívesen letörölné az… ööö… a nem-izzadságot – nyújtotta oda a lánynak.

– Köszönöm – vette el Lady Charlotte.

Darius a polcokra nézett. Valami nem volt rendben, nagyon nem volt rendben, de eltompult agya nem tudta megtalálni, hol a hiba.

Darius kétségbeesetten próbált összpontosítani.

– K – mondta újra. – A görög G-vel kezdődik, az eposz E-vel… ahogy az erotikus is.

Lady Charlotte megtörölgette a homlokát a zsebkendővel.

– K mint külföldi – magyarázta meg a betűválasztást.

– K mint külföldi – ismételte a fiatalember.

A lány biccentett.

Darius körülnézett. Meglepetten pislantott egyet, aztán az egyik polchoz sietett, és a könyvekre meredt.

– Ábécé sorrendben rakta be őket – mondta színtelen hangon.

– Igen – felelte a lány vidáman.

– Cím szerint.

– Pontosan, kivéve a külföldieket. Először arra gondoltam, talán az írók neve szerint kellene rendezni őket, de úgy véltem, a cím alapján biztos könnyebben megjegyzi a könyveket.

Darius a lány felé fordult, aki nyilván azt hitte, mással van elfoglalva, ezért nyugodtan széthúzta maga előtt a ruhát, és a keble közti völgyet törölgette a zsebkendővel.

Muszáj megölnöm, gondolta Darius.

Ez túlment mindenen. Ez botrányos volt!

Darius összeszorította a száját, és igyekezett a polcokra koncentrálni.

– Rengeteg könyvet látok az A betű alatt – mondta kimérten. – A sérv leírása. A természet egyetemes rendszere. A természet és politika törvényeinek elemei.

– Ugye? Meglepő, hogy milyen sok tartozik oda – helyeselt derűsen a lány. – De az E betű alatt is szép számmal talál könyveket – lépett oda az egyik polchoz és olvasni kezdte: – Egy gyakorlatias gazdálkodó tapasztalatai. Egy részletes beszámoló az erkölcsi elveket érintő kutatásról. Egy szkeptikus vegyész feljegyzései. – Aztán egy másik polc felé intett. – De a T betűhöz is meglehetősen sok kötet került. Tanulmányok vagy tézisek erről meg arról.

– És K mint külföldi.

– Igen – bólintott ragyogó arccal a lány.

– Lady Charlotte!

– Könyörgöm, meg ne köszönje! Biztosíthatom, nagyon élveztem a pakolást.

Azzal visszaadta a férfinak a zsebkendőt, a Homérosz kötetet egy közeli könyvrakás tetejére tette, és otthagyta a fiatalembert.

(A GABO kiadó engedélyével)

Sztoriztak még:

Bill: Anekdakoták

Ilweran: Mert mindenkinek van legalább egy könyves sztorija...

Miamona: Ha én ezt a klubban elmesélem...

Nima: Ki írta? Vagy akkor mi a címe?

PuPilla: Mert legalább egy könyves sztorija mindenkinek van

Titti: Psssszt... Épp sztoriban vagyok...

Csatlakozott még:

Anaria: Kalandok a könyvek körül
Andi: Anekdoták - ...mert beszélnünk kell erről is
BookwormGirl: Könyves anekdoták
Nita: Ha én ezt egyszer elmesélem, avagy könyves sztorik
Zakkant: Könyves anekdoták