2014. december 26., péntek

Csak úgy magamnak...



Lassan lecseng a három nap, kinek ünnep, kinek bolondokháza, kinek felesleges nyűg, kinek az év legcsodálatosabb időszaka… és így tovább.
Szomorkásan kopogtatom a billentyűzetet. Nekem ennyi: végre vége.
A szokásosnál többet lógtam a Facebookon, és igyekeztem teccikolni minden kellemes ünnepet kívánó beírást… mert valószínűleg nem rám gondolt, aki írta, mégis úgy érzem, hozzám szólt.
Fontos számomra.
De akkor miért érzem mégis kényszernek?
Az eszem tudja, miről kellene szólnia a karácsonynak.
Akkor a szívem miért nem?
Nem szeretem ezt az időszakot.
Kiábrándít, hogy már november végén megjelennek a feldíszített fenyőfák a nagy bevásárló központok előtt. Nem kedvelem, hogy majd’ az egész hónap arról szól, vettem-e már ajándékot, mit vettem, miért nem vettem. Kínosan feszengek, mert nem tudok ajándékozni. Így nem. Furdal a lelkiismeret, amikor ajándékot kapok, s nem tudom, viszonozni. Akkor is, ha tudom, hogy nem is várnak viszonzást. Ez azért különös, mert mióta a mostani eszem, de főleg a szívem tudom, soha, de soha nem ajándékoztam viszonzásért. Sőt, kifejezetten gyűlölöm, amikor érzem, csak azért kapok valamit, mert adtam, s még arra is gondosan ügyel az „ajándékozó”, nehogy kevesebb vagy több legyen az érték. Kevés fájóbb és sértőbb dolog vagyon ennél.
Akkor miért?
Talán a bejegyzésnek is ezt a címet kellene adnom: Miért? Miért nem?
Tele vagyok kérdőjelekkel.
Számát sem tudom, hányszor hallottam már barátoktól, ismerősöktől, kollégáktól, idegenektől, mennyire utálják a karácsonyt, az ajándékok utáni lótást-futást, a bevásárlásokat, néhányan a fadíszítést, a főzést, a kötelező látogatásokat…
Nézem a Facebookot.
Mindenki izgatott, boldog. Szeretve érzi magát. Életének legcsodálatosabb napja. Elképesztő sikere volt a főztjének. Gyönyörű lett a fa. Még az anyós is elviselhető. Mindenki szereti magát, a másikat, a világot.
Hurrá!
Most kéne abbahagynom, amíg nem késő.
Próbálok visszaemlékezni. Az biztos, hogy gyerekként még szerettem a karácsonyt, igaz, majdnem biztos, hogy az ajándékok miatt. A szüleim nyilván megtették, amit tudtak, de nem jut eszembe semmi olyan, ami mély nyomot hagyott volna bennem, amit követni szeretnék, ha lennének gyermekeim. Kézügyesség híján én is vettem az ajándékokat. Igaz, sokat jártam utánuk, izgatottan próbáltam olyat választani, amivel örömet szerezhetek.
Minek adtál érte pénzt?
Ennyi.
Szép lassan elkopott az ünnep varázsa. Kötelező vásárlássá vált, egy idő után „majdnem mindegy mit veszek”-ké, mert ha semmit, abból sértődés van, ha meg mégis veszek valamit, arra a „minek adtál érte pénzt” lesz a reagálás.
Na igen, ez lehet az oka, hogy az ajándékozás – bármi, ami ajándékozással jár – nem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé.
Pedig nagyon szeretek örömet szerezni… mivel azonban önző vagyok, elsősorban magamnak.
Kitalálok valamit, s miközben tervezgetem, finomítom, elképzelem, hogy fog örülni a másik. S mielőtt azt mondanád, ez jó dolog, már folytatom is az önző résszel. Mivel azt nem tudom, a másik mire vágyik, az ajándék többnyire olyan dolog, aminek én is tudnék örülni. Így gondolkodom: ha igaz az, hogy ne tégy mással olyat, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek, akkor igaznak kell lennie annak is, hogy olyat tégy mással, amit szeretnél, hogy veled tegyenek. Az én ajándékaim leginkább ennek a jegyében születnek. A szívem, a lelkem benne van. Ha valaki mégsem tud örülni neki, az már az ő legteljesebb magánügye.
Köszönöm PuPillának, hogy felvetette ezt a karácsonyi témázást, ami végül hamvába holt, nem is értem, miért… de számomra nagyon tanulságos volt ennek a bejegyzésnek a megszületése.
Az eszem tudja, miről kellene szólnia a karácsonynak… igazából a szívem is. Már csak meg kell engednem magamnak.
Talán most jött el az ideje…

A karácsonyi asztalkám. Szeretem.

2014. december 11., csütörtök

Julie Garwood: Wired

Igazán írhatna gyorsabban ez a Julie! Évente egy regény... és a történelmi romantika rajongói teljesen el vannak hanyagolva. Szép mondhatom! Írhatna legalább kettőt: egy FBI-ost meg egy történelmi romantikát. De ahhoz képest, hogy a Goodreadsen válaszol a kérdésekre, rám se bagózott, pedig kétszer is próbálkoztam. Ha nem szeretném annyira a könyveit... :)

Várható megjelenése az USA-ban:
2015. július 28.
Egy gyönyörű számítógépes zseninek és egy FBI-os rosszfiúnak együtt kell működnie – több vonatkozásban is – Julie Garwood érzelmekkel és feszültséggel teli legújabb regényében.
Allison Trentnek mindig is különleges érzéke volt a számítógépekhez. Amikor nem azzal tölti az idejét, hogy bajkeverő öccse, Jason dolgait elsimítsa, akkor kódokat ír és az internet szövevényes világában barangol. Valójában új programon dolgozik, amely forradalmasítani fogja a technológiai ipart, s miután Allison részt vesz egy kiemelkedő jelentőségű szemináriumon, munkájának a híre lassan terjedni kezd.
Liam Scott, FBI-ügynök felfedezi Allison zsenialitását, és azt szeretné, ha a lány segítene neki elkapni a számítógépes bűnözőket, akiket immáron két éve üldöz. Meghívja Allisont Bostonba, az FBI legkorszerűbb számítógépes központjába. Azt hiszi, ha a lány egyszer ott lesz, nyert ügye van, könnyedén meg tudja győzni, hogy csatlakozzon a csapathoz.
De Allison nem akar a kormánynak dolgozni… egészen addig, amíg Liam olyan ajánlatot tesz, amelynek a lány nem tud ellenállni: ha hajlandó egy évig az FBI-nak dolgozni, törlik Jason illusztris priuszát.
Allison tagadni próbálja Liam iránti növekvő vonzalmát, de mielőtt az FBI-nál töltött egy éve lejárna, felfedezi, hogy valaki ellopta az általa tervezett számítógépes programot. Most neki van szüksége Liam segítségére, hogy a tolvajok nyomára bukkanjon. S ahogy egyre közelebb kerülnek a bűnösökhöz, egyre közelebb kerülnek egymáshoz is…