Kekec

  Annyiszor vádoltak már tudálékossággal, kekeckedéssel, fontoskodással, kioktató stílussal és még folytathatnám a hízelgő jelzők egész sorát. Mivel tíz esetből nyolcszor a fentiek egyike sem volt a célom, majdnem mindig sikerült megnyugtatnom magam. Most azonban lassan kezdem elhinni, hogy mégis bennem van a hiba, az én elvárásaimmal vannak gondok, talán mégis elhaladt a világ mellettem, és én fényévekkel lemaradtam. Talán "túl-tanár" vagyok, és a szónak sajnos nem a jó, hanem a rossz értelmében.

   Nem vagyok Kazinczy, de valahogy fáj a szívem, hallva, hogyan lesz egyre pongyolább, egyre kevésbé szép és magyar az, ahogy beszélünk. Nem vagyok Kazinczy, és tudom, nekem is rengeteg hibám van, hat rám az angol (főleg bizonyos szerkezeteknél és a szórendnél veszem észre), de igyekszem, törekszem. A magyar az anyanyelvem, és fontos számomra.

   Valószínűleg orvoshoz kellene mennem, mert fáj, hogy manapság már mindennek szériája van és nem sorozata, kontaktust teremtünk és nem kapcsolatot, innovációt nyújtunk be és nem újítást, egy ügynek konzekvenciái vannak és nem következményei, konklúziót vonunk le és nem következtetéseket, konvertálunk (sőt *át*konvertálunk) és nem átalakítunk, lájkolunk, és nem azt mondjuk, hogy tetszik... és hosszú a sor. 

Vajon mi lehet a baj a magyar nyelvvel, hogy ennyire szabadulni akarunk tőle? (Talán kellene egy új II. József, hogy újra felfedezzük a magyar nyelv szépségeit.)

   A napokban történt. 

   Aki ismer, tudja, hogy szívesen gyűjtöm a félrefordításokat. (Csak szeretném hinni, hogy ez nem újabb bizonyítéka a 'felsőbbrendűségemnek', nem a klasszikus 'én bezzeg tudom/jobban tudom'-jelenség, de most már semmiben nem vagyok biztos.) Épp ezért örültem, mikor felfedeztem, hogy létezik leiterjakab oldal. Ki tudja, miért, abban a tévedésben éltem, aki a félrefordításra odafigyel, azért teszi, mert igényes arra, hogyan mívelik a magyar nyelvet. Olvasgattam az oldalt, ahogy időm engedte, találtam érdekességeket, és az idegen szavak kapcsán persze eszembe jutott kedvenc vesszőparipám, és az alábbi hozzászólás született:

   "miért kellene idegen szavakért a szomszédba mennünk? 'iszen a magyarokat sem tudjuk helyesen használni, pláne, ha igekötős:
*le*ellenőriz, *be*próbálkozik, *ki*hangsúlyoz, *be*azonosít és valószínűleg több tucat példát tudnánk hozni, főleg a 'be'-re és a 'le'-re
vagy az igekötőket összerakhatjuk az idegen szavakkal:
*be*importál, *ki*exportál, *átforvardol* (bocs!), *be*szkennel, *át*konvertál..."

   Nem volt különösebb szándékom, teljesen semleges hozzászólásnak szántam, mert úgy éreztem, illik egy korábbi megjegyzéshez. Nos, tévedtem, és újra csak bebizonyosodott, az ember nem is sejti, melyik megnyilvánulásával gyalogol bele a másik lelki világába.

   Finoman, nagyon finoman rendre lettem utasítva ily módon:

   "Gondolom, ezeket poénnak szántad, mármint te is tudod, hogy ezekkel semmi baj, csak viccesen arra akartad felhívni a figyelmet, hogy vannak olyan emberek, akik saját anyanyelvüket beszélő embereket is ki akarnak javítani és megszabni nekik, hogyan beszéljenek, amikor pedig millióan használják a kifogásolt alakokat."

   Hát persze, hogy poénnak szántam! Ugyan mi másnak...

   Ne tessenek kinevetni, igen nagyon rosszul esett a dolog. Elgondolkodtam. Nyilvánvaló, hogy LJ használja és így használja a szavak legalább egy részét, különben miért reagált volna egy semleges, senkit sem bántani szándékszó hozzászólásra ily módon. Őt bántotta, neki (és valószínűleg még sokaknak) ez nem volt semleges hozzászólás. Gyanítom, ő(k) magát Kazinczyt is rendre utasítaná(k).

   Ami még ennél is egyértelműbb: egyike vagyok azoknak az embereknek, "akik saját anyanyelvüket beszélő embereket is ki akarnak javítani és megszabni nekik, hogyan beszéljenek, amikor pedig millióan használják a kifogásolt alakokat."

  Hát ezért fájt annyira. Az igazság...