Vendégblogger: mia olvas 4.

Elolvastam Catherine Anderson: Édes semmiségek c. könyvét – ez a második könyv, amit olvastam tőle – és tetszett.

Azért voltak benne számomra kissé elfogadhatatlan és túlzott momentumok, melyek nélkül jobban tetszett volna.

Először is; alacsony főhősnő felszedett 16 kilója, ami után még mindig csábos és karcsú maradt. (Erre mondanánk páran, hogy jó neki! Aztán sokunk megkérdezné: na, ezt hogy a frincefrancban sikerült véghezvinnie??? Titkok és furmányok megosztását, de azonnal! Lehet sikerült neki 10 centit nyújtania magát…?)

Aztán a váratlanul leengedett haj, amitől a főhős – aki egyébként a sötétben is lát - alig ismert rá. (Ezt a könyvekben soha nem értettem, ha hősnő leengedi a haját, akkor az állítólagos éles szemű főhős miért nem ismer rá? Esetleg a hajának leengedésétől a hősnőnek megnő az orra?, más színű lesz a szeme?, ettől magasabb lesz?, vagy tán’ alacsonyabb?, a kiengedett hajának más lett a színe?, összefogva fekete, kiengedve szőke?, netán a hajkiengedéstől arca ázsiai vonásokat ölt magára?)
Na, és ami az olvasáskor lapokon keresztül folyamatosan dörzsölte, kaparászta, ezáltal egyenesen felsértette a jóindulatú elnézésem leheletfinom hártyáit: az első vacsorafőzés.

A hősnő saját bevallása szerint nem igazán konyhatündér, egy-két egyszerű étel elkészítésén kívül nem jeleskedik a konyhának nevezett helyiségben. Ezért tartott is a házvezetői-szakácsnői munka elvállalásától, ami 12 éhes férfi feneketlen bendőjének nap mint napi megtömésére szólna. (Itt kifejezetten testvéri szeretet éreztem, a gyámoltalanok és elesettek összetartozásának erős érzése bontakozott ki bensőmben a hősnő iránt, mélyen és teljesen átérezve aggodalmát és viszolygását a szakácsnői teendők ellátása miatt, hiszen munkavégzés céljából nekem sem kedvenc területem a konyhának elnevezett pokol, pláne nem 12 éhes férfival telezsúfolva!)

Szóval izgultam és drukkoltam töltöttgalamb-de-karcsú-és-szexi-hajbontogatástól arcváltoztató hősnő első vacsorafőzésének sikeréért.

Hatra kell elkészülnie a vacsorával. De pontosan ám! Addig dolgozgatott, hogy már majdnem öt óra volt mikor még csupán csak elkezdte összeszedni a vacsorához valókat. Jézusom! Olyan ideges lettem… hogy lesz kész azzal a rengeteg étellel? Legszívesebben kikaptam volna a kést a kezéből, hogy segítsek a zöldségpucolásban! De megoldotta! Zöldség, hús és rizs addigra megpucolva, összevágva, megmosva, felrakva, megfőzve, tálalásra készen illatozott! Rájöttem, nem kell ezért a nőért izgulnom, talpraesett ez! Mert mit csináltam volna én? Lehet, ott kapargattam volna még kétségbeesetten a répákat fél hatkor is… ennyi emberre… jó mondjuk kissé keveset főzött… mindig… és keveset is csomagolt számukra, azok is egészséges és kalóriaszegény élelmiszerekből…

Elképzeltem, amint a régi időkben nálunk dolgozó megtermett férfiaknak (100- 120 kg-os könnyűsúlyú) az egészséges étkezés jegyében kiviszem a fejenkénti két darab sajtos abonett szendvicseket… De akkor is! Hogyan lehet 12 éhes emberre – még keveset is – egy óra leforgása alatt megfőzni, pláne mindezt puhára?

(Ekkorra már erős gyanakvás alakult ki bennem, hogy élete során nemcsak kis hősnőnk, de annak megalkotója, az írónő sem sokat zsonglőrködhetett fakanalával a tűzhely felett. Valószínű, főzést még csak olyan fél órás főzőműsorokban láthatott, ahol kis adagokban több féle ételt is elkészítenek percek alatt… Vélhetőleg tizenkét éhes munkásemberre még sosem főzött vacsorát, egy óra alatt meg biztos nem. Persze, ne kötözködjek én itt, hisz’ ez egy romantikus mese, amiben szabad nagyokat álmodni…

A férfiak a kitalált hódításaikkal, meg az „ekkora halat fogtam” szövegekkel szoktak nagyokat mondani, a nőknek is szabad erősen túlozni ilyen kis semmiségekben, nem igaz?)
Amúgy amikor ezt a részt olvastam, kínosan feszengtem, mert rögtön eszembe jutott egy régi gyötrő emlékem, amit kellemetlen mivolta miatt tudatalattim mélyére eltemettem. De most ez az emlék a mélyből azonnal előtört hősnőnk egy óra alatt tizenkét éhes férfi emberre hipp-hopp elkészített vacsorafőzése miatt.

Egyszer… egyszer én is főztem, de nem tizenkettő csak hat nagyon éhes férfiemberre ebédet. Nyár volt, szegények verejtékezve dolgoztak a kinti hőségben, miközben az izzó beton felett a forró nyári levegő körülöttük remegett. Az ártatlanok kint főttek a földi pokolban, miközben én a bűneimért főzéssel vezekeltem bent a gépesített konyhai purgatóriumomban…

Paprikás krumplit főztem nagyanyámtól örökölt jó súlyos és addig sosem használt, de most csurig töltött bazi nagy lábasban. Csak a belevaló földi jók pucolása, mosása meg szecskázása – hagyma, paprika, paradicsom, szalonna, kolbász, krumpli – a mennyiség miatt eltartott egy darabig…

Amíg kínlódva összebarmolt ínyencségem főtt, készítettem egy nagy tál uborkasalátát is és megterítettem a jótékony árnyékot nyújtó teraszon. Amikor kivittem a paprikás krumplival csurig teli lábast, úgy éreztem ezzel a jótéteménnyel bűnös lelkem a konyhai tisztítótűzben végül elnyerte bocsánatát. Főleg, hogy a dög nehéz lábas cipelése során a teljes megbocsátásért még egy szolid kis gerincroppanással is vezekeltem.

Na, jött a hőségtől, munkától és már az éhségtől is tikkadt hattagú sáskaraj. Az étel biztos ízlett, mert fél óra alatt a lábas aljáról még az utolsó csepp szaftos maszat is eltűnt, és amikor a végén a friss kenyérrel már feltunkolták a lábas aljáról felkapart zománcot is, megkérdezték, hogy van-e még belőle… nekem az egészből egy fogtömésnyi mennyiség sem maradt.
Ekkor világosodott meg előttem, hogy sajnos számomra a várva várt megbocsátás még nem jött el… Ezután csüggedten nekiálltam újra felizzítani a már amúgy is forró purgatóriumomban a tisztítótüzet. A pontos számra már nem emlékszem, de belefogtam és még kisütöttem több tucat palacsintát…
Szóval ennyit a tizenkét férfi részére egy óra alatt elkészített ételről és a nehéz fizikai munkát végző férfiak étvágyáról…

Ezek után gondolom, hogy írónő még életében nem látott nehéz fizikai munka után éhes férfiakat lakmározni, de az tuti, hogy még sosem etette őket. Ja, és ezek után azzal sincs tisztában, hogy nincs ádázabb teremtmény egy éhes férfinál…

Kellemetlen emlékű kis múltidézésem után visszatérek a történetre.

A könyv elején a főhős külsejének leírása nagyon tetszett. Tiszta kidolgozott izom mindenhol… háromszög alakú hát… ami csillog az izzadtságtól… kockás has, hosszú izmos lábak… ruganyos járás… (Lehet később a miniatűr vacsoraadagokat nem csak az ügyetlenség és az egészséges életmód megtartása miatt alakította ki furmányos kis hősnő…? hm…)

Szóval nagyon érzékletesen írta le az írónő hősünk külsejét. Szinte fél méterre magam előtt láttam eme gusztusos jelenséget, ami minden nő szívét megdobogtatná. A leírás alapján úgy néz ki, hogy láttára még a szomszéd 80 éves Terka néni is eldobná a járókeretét és éhes szemekkel vitustáncot lejtene körülötte gyönyörűségében!

És ez a fiatal és öreg nők álmainak megtestesítője figyelmezteti a hősnőt, hogy látta milyen könyveket olvas, és ő is beszerezte ezeket és el fogja olvasni, sőt az egyiket már el is olvasta! Elmondása szerint azért, hogy tudja, miben tehet a kedvére és hogyan hasonlíthatna hősnő kedvelt regényhőseire. (Hát… nem nagy lángész hősünk elég göröngyös és sok időt igénylő utat választott hősnőnk szívének meghódítására… regényhősöket eszményképként… macerás ez és nagyon kétséges a siker… nem lenne egyszerűbb a szűkös vacsoraadagoktól súlyban megfogyatkozó, de egyelőre még szexi lényével elvarázsolni a 16 kiló felesleggel is roppant szexi kis hősnőnket, he?)

Na, és milyen könyveket szerzett be? Történelmi románcokat! Hát igen… ez aztán az eltökélt és rettenthetetlen férfi! Elképzeltem, amint délután elhajítja kérges markából a baltát és amúgy izzadtan, felettébb szexin a köldökig kigombolt ingben rohanva szedi azokat a formás lábait, hogy még zárás előtt odaérjen a könyvesboltba megvenni a legújabb történelmi románcokat. Este aztán a farmon a napi munkák elvégzése és a lovak ellátása után, a kis adag soványka vacsorával beérve elégedetten és boldogan elheveredik az ágyán és falja a rózsaszín és lila románcokat…

Összességében tetszett a könyv, de bizonyos részeket kihagytam volna… és jobban szeretem, ha az izmos, hosszú lábú, kérges kezű, izzadtan szexis főhős nem sokat finomkodik, karakánabb, nem toporog szerencsétlenül a szűkösre szabott napi ételadagjaik felett.

Azt pedig kiábrándítónak tartanám, ha a későbbiekben egy ilyen férfi a hitvesi ágyban a feleségével összekapna azon, hogy melyikük olvassa el először az újonnan megjelent történelmi románcot!