2015. január 31., szombat

Újabb elmélkedés... ezúttal a negatív hősökről



Kis körünk e havi témája a negatív hősök. Szeretjük őket? Utáljuk? Miért váltanak ki ennyire vegyes indulatokat? Ewing-effektus. (Ennek ijedtemben mindjárt utána is néztem, mert valahogy kimaradt az életemből.)
Végiggondolva, van-e mondandóm a témáról, szomorkásan állapítottam meg – immáron nem először –, hogy valami nagyon kimaradt belőlem a teremtésemkor… vagy csak tényleg van igazuk azoknak, akik azzal vádolják az előző rendszer oktatásrendszerét, hogy nem tanították meg az emberkéket gondolkodni. Az biztos, hogy én csak úgy ész nélkül olvasok. :D Ha tetszik valami, élvezem, együtt örülök, drukkolok a hősökkel; ha nem, előbb bosszankodom, aztán leteszem. De még sohasem gondolkodtam el, miért is szeretek vagy gyűlölök valakit. Főleg, hogy az utóbbi érzés jó ideje valahogy kimarad az életemből.
Jockey Ewing-effektus: amikor a néző azonosítja a szereplőt a színésszel, a szereppel.
Bohó ifjú koromban olyannyira beleéltem magam a történetbe (legyen az film vagy könyv), hogy zokogtam, ha a kedvencemet valami baj érte, bőszen szidtam a gonoszt, és ünnepeltem, amikor elnyerte méltó büntetését. Az élet akkor még oly egyszerű volt. :)
Persze, mire nagyobbacska lettem, megtanultam, mi a különbség mese és valóság közt, s remekül mulattam, amikor hallottam, hogy ruhát gyűjtöttek és küldtek a Lapály utcába Szabó néninek (én még a Szabó családon nőttem fel:), pénzt adományoztak Isaura felszabadítására és gőzöm sincs kinek a szemműtétjére.
Isaurát még láttam. Elméletileg ő lett volna a jó, és Leoncio a gonosz. Az utóbbival nincs is gond, fincsin lehetett utálni, tényleg gonosz volt, hanem Isaura… Elkényeztetett liba. Jó nevelést kapott, szép ruhákban járt, aranyélete volt. Még hogy rabszolgasors! És akkor még volt képe nyafogni, mer’ Leoncio úr zaklatta. Ha tényleg rabszolgasorsa lett volna, Leoncio úr nem zaklatja, hanem elveszi, amit akar, aztán amikor megunja, odalöki valamelyik emberének. Brr, még mindig fel tudom húzni magam azon a libán. :)))
Szóval életem első felében felhőtlen lelkesedéssel bírtam utálni a negatív, ill. a nekem nem tetsző hősöket.
Nem tudom, hol történt a váltás. Valahogy, valahol az úton eltűnt belőlem a gyűlölet.
Vannak persze érzéseim. Továbbra is együtt élek a szereplőkkel, átélem a könyvben, filmben történteket, még mindig túl érzékeny vagyok, bosszankodni is remekül tudok egy-egy szereplőn, de igazán szélsőséges érzelmeket (mint pl. Isaura) nagyjából senki sem tud kiváltani belőlem.
Inkább furcsálkodva, gondolkodva szemlélem a „gonoszt”, töprengek, mi juttatta ide, próbálom ésszel felfogni, mi kell ahhoz, hogy egy ember képes legyen ilyen szörnyűségekre. Mert igaz, hogy ezek „csak” könyvek és filmek, de az életben is megtörténnek hasonló, sőt sokkal rosszabb dolgok is.
Középiskolában „emelt angolos” voltam, ami hetente egy délutánnyi (3 óra egyben) angolórát jelentett. Akkoriban többször „moziztunk”, mert azzal is tanultunk. Imádtuk Anna nénit, mert a tanításon túl gyakran érdekes történetekkel oldotta a fáradtságot, feszültséget. Ő volt az, aki a Kabaré (Cabaret) c. film után megkérdezte, hogy elgondolkodtunk-e már rajta, hogy milyen zseniális színész a konferansziét alakító Joel Grey. Mer’hogy a pozitív szereplőt mindenki szereti, azt könnyű játszani - gyanítom, azért annyira nem :)) -, na de egy negatív szerepet alakítani… és visszajutunk a Ewing-effektushoz is, mert Jockey Ewingot szerintem nem csupán egy ország, de a fél világ utálta. Anna néni kérdése, eszmefuttatása jó ideig feledésbe merült, aztán egyszer csak, az életre való eszmélésem során felbukkant, és azóta nem tudok úgy negatív szereplőre nézni, hogy ne a mögötte lévő embert keressem. Az biztos, hogy nem könnyű elvonatkoztatni, és ma is hajlamos vagyok beleesnie a csapdába. Mindig nagy csalódás számomra, amikor a jó embert játszó (épp ezért bennem is jó érzéseket keltő, és rokonszenvesnek tartott) színészről kiderül, hogy rongy alak, s különös fintora a sorsnak, hogy a negatív hősöket alakító (s a többség által többnyire utált) színészek meglehetősen gyakran bizonyulnak jó embereknek.

Nem olvasok annyit, mint szeretnék, így nem is igazán tudok negatív hősök tömkelegével előállni. (Épp ezért izgatottan várom a többiek bejegyzését, mivel én kb. Voldemortnál lemaradtam a nagyon komoly és ismert negatív hősök sorában.)
Romantikus vagyok, a fejem búbjától a kislábujjam körme hegyéig minden porcikámban. A romantikus irodalomban első helyen jönnének a rosszfiúk, akiket mégis szeretünk. Velük csak az a gondom, hogy legyen akármilyen bukott (A.O. Esthert olvasok éppen) meg akármilyen gonosz, a végére mégis kiderül, hogy nem is rosszfiú. Innentől kezdve meg nem csoda, ha szeretjük őket… kivéve, ha esetleg idegesít a már unalomig ismert séma.
Palpatine szenátor
a Csillagok háborújából
Második helyen jönnének az igazi gonoszok… de van olyan, aki őket szereti? Biztosan, de hogy miért, azt csak ő tudná megmondani. Én személy szerint úgy vagyok vele, hogy ők a szükséges rosszak, mert ugyan honnan tudnánk, hogy az aktuális hős hű de jó, ha nem állna vele szemben legalább egy rossz? Épp ezért nem is utálom őket, csak szorgosan drukkolok a jónak… és szorgalmam mindig el is nyeri a jutalmát – remélem, nem számít szpojlernek, hogy a végén úgyis a jó győz.
És akkor most vagyok bajban, mert hiába túráztatom az agyam, egyetlen olyan negatív hőst sem tudok felsorakoztatni, aki tényleg negatív lenne, és mégis szeretem (szeretjük?).
Rémlik valami Tű és szénakazal, amelyről azt mondá a barátnőm, hogy a végére annyira megkedveli a főszereplő pasit, hogy vérzik a szíve érte, amikor meghal. Csak homályos emlékeim vannak a filmről, leginkább az elejéről, ahol kinyírja a csajt… én azon órákat bőgtem annak idején, s utána már semmi olyat nem tudott tenni az ürge, hogy megkedveljem.
Szintén negatív hősként a
Robin Hoodban... de hát lehet
őt nem szeretni?
A HP-ből Pitont szokták emlegetni negatív figuraként, akit sokan szeretnek, de nekem ő valahogy sohasem volt igazán negatív; kemény volt, gyakran igazságtalan, de nem éreztem gonosznak, és igen, le sem tagadhatom, hogy én is könnyen azonosítom a színészt a szereppel, mert Alan Rickman feltette a koronát Piton alakjára, s attól fogva, hogy megjelent a film, Piton – ki tudja miért – egyre rokonszenvesebb lett (függetlenül attól, hogy eredetileg soványabbnak képzeltem el a bájitaltan tanárt:).
Persze megcsillanthatnám klasszikus műveltségemet is (mert nékem olyanom is van ám, ha minden igaz:))), mondván hallottam már Cipolláról, Raszkolnyikovról… és ki tudja, ki mindenkiről még, de akárhogy keresek-kutatok régen és mostanában olvasott irodalmi alakok közt, egy olyan negatív szereplő sem ugrik be, akinek kapcsán boncolgathatnám, hogy gonosz, oszt mégis kedvelik.
Fel is adom a keresgélést, azzal fejezve be, hogy az én világomban nem létezik olyan gonosz, akit a gonoszsága ellenére kedvelek, mert a kedvelt gonoszokról előbb vagy utóbb kiderül, hogy a szívük mélyén mégiscsak van valami jó, magyarul álgonoszok.
 

 A témában írtak még:

Bea: Szeretjük-e a negatív hősöket? - Nem értem a kérdést
PuPilla: Imádom utálni! - A Jockey Ewing effektus
Miamona: Témázunk - Csúf, kopasz Hókuszpókok
Nima: Témázunk - Negatív karakterek
Szee: Témázzunk! - Negatív hősök

10 megjegyzés:

  1. Megint meg kell állapítanom, hogy rokonlelkek vagyunk. :)

    VálaszTörlés

  2. Ebben a kérdésben azt hiszem az elhatárolás a legsarkosabb dolog! De úgy látom, egy irányba húznak a posztok. Szerintem amúgy manapság az egyik legnehezebb dolog pozitív szereplőt írni, - úgy hogy ne legyen unalmas.

    VálaszTörlés
  3. Szerintem nem egy irányba... Épp, hogy van egy csoport, akik szeretik őket, egy másik meg, akik nem. Bár tény, hogy vannak átfedések pl. a kategóriáknál.

    VálaszTörlés
  4. A Jockey Ewing-effektust mint fogalmat csak én biggyesztettem a témához :D :D
    De való igaz, őt a fél világ utálta, vagy épp imádta, hogy utálhatja :)
    Piton, nahát, szegény Alan Rickman nem volt neked elég sovány? :D Mondjuk Ronnak is soványabbnak, hórihorgasnak kellett volna lennie hosszú orral a tömpe helyett. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az semmi, de a könyv alapján Harryt is csontvázabbnak képzeltem. :D

      Törlés
    2. Igen, mert ővele is ugye úgy indul, hogy Dursley-éknél alig kap enni, Dudley hatalmas, levetett ruháit hordja, még vékonyabbnak tűnik bennük, stb. :)

      Törlés
  5. ja, végülis tényleg egy irányba húzunk, egyikőnk sem szereti a valódi gonoszt, a negatívnak beállított karakterekről meg a végén mindig kiderül, hogy nem is gonoszak, úgyhogy szerethetőek.
    sztem inkább az a különbség, hogy mennyi negatívumot nézünk el a szereplőinknek.

    VálaszTörlés
  6. Esmeralda! Esmeralda szemműtétjére gyűjtöttek :D Jó poszt lett. Kell a szív gonosz mögé, így van, különben csak szimplán utáljuk, az meg uncsi és negatív hullámokat gerjeszt...

    VálaszTörlés