Az élet megy tovább...
Túltettem magam a csalódáson, és folytattam a mindennapi ingázást Tököl és a XVII. kerület között, de ki tudja, miért, egyre fáradtabban. És akkor jött a nagy ötlet: el kell adni a lakást, és a sulihoz közelebb venni egyet. Valamivel több mint egy évembe került, de sikerült! Négy-öt óra utazás helyett 5-10 perc séta.
Micsoda különbség!
Közben a Stewart könyv sem pihent. Több kollégám is elolvasta. A fogadtatás vegyes volt (egy krimikedvelő nem feltétlen hódol be a romantikának :)
- Egész jó. Sokkal jobb stílusban íródott, mint sok hasonló könyv - mondta Sas Erzsi, a matekosunk, és engem azóta is, valahányszor eszembe jutnak a szavai, ugyanaz a hitetlenkedés, majd forró hála fog el, amit akkor éreztem.
Elismerés ide vagy oda, az időközben szépen kinyomtatott, meggyűrűzött "mű" továbbra is a fiókban pihent.
Ám az Erzsi név jó ómen.
Tomcsányi Zsóka kolléganőm volt az, aki miután elolvasta, "letámadott": - Miért nem viszed el egy kiadóhoz?
Én? Éééén?????
Ez már nem is a hét vicce, hanem egyenesen az évszázadé.
Hiszitek vagy sem, Zsóka erre hóna alá csapta első zsengémet, kért tőlem egy szinopszist (majd elmagyarázta, mi az, mert legyen bár az ember leánya oly szép, okos és főleg tökéletes, mindent azért mégsem tudhat :D), és elindult a kiadókhoz. Majd' tíz éve már, de még most is alig hiszem el.
Nem egy, nem kettő kiadót járt meg, amikor a sokadik után azzal jött be a tanáriba, hogy a Gabo szerkesztője azt mondta, ezt ugyan nem adják ki, de hívjam fel.
És a hónapok csak teltek...
Még szerencse, hogy Zsókát sem akármilyen fából faragták, addig piszkált és rágta a fülemet, míg minden bátorságomat összeszedve telefont ragadtam (aki ismer, tudja, milyen szinten "szeretek" telefonálni).
Létrejött az első találkozó, melyről egy számomra teljesen ismeretlen írónő - Julie Garwood - könyvével jöttem el... lelkesen és tele rémülettel. Olyan hosszúnak és olyan angolnak tűnt... és milyen sok függött tőle.
Még aznap belekezdtem a fordításban, és röpke nyolcvan oldal után megtanultam, előbb egyben el kell olvasni a könyvet, ha nem akarok állandóan visszaszaladgálni javítani.
Csikorogtak a fogaskerekek, folyt a verejték, lassan haladt a munka... de legalább annyit fejlődtem az évek során, hogy számítógépet már egészen profin megkülönböztettem a tévétől, videótól és egyéb furcsa, árammal működő és mindenféle hangot kiadó szerkentyűtől. Nem fakadtam rögtön sírva, ha kiírt valamit... előbb próbálkoztam, majd kétségbeesetten rendszergazdiért sikítottam. Szóval elmondhatom, egyre profibb lettem.
Zsóka önfeláldozóan vállalta, hogy átolvassa remekművemet, mert először is biztos voltam benne, hogy több lesz a helyesírási hiba, mint a betű, másodszor, ő a magyaros, és különben is neki köszönhetem ezt a kalamajkát, hát vízben ne hagyjon.
Zsókának szerencsére tetszett a könyv, és én is nagy megnyugvással tapasztaltam, hogy még tudok helyesen írni.
Így aztán rengeteg izgalom után leadtam életem első hivatalos fordítását (alig három-négy durva és kevésbé durva fordítási hibával), Julie Garwood Szívtipró c. művét, és izgatottan vártam, megfelel-e, kapok-e másikat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése