Újabb elmélkedés... ezúttal a negatív hősökről

Kis körünk e havi témája a negatív hősök. Szeretjük őket? Utáljuk? Miért váltanak ki ennyire vegyes indulatokat? Ewing-effektus. (Ennek ijedtemben mindjárt utána is néztem, mert valahogy kimaradt az életemből.)

Végiggondolva, van-e mondandóm a témáról, szomorkásan állapítottam meg – immáron nem először –, hogy valami nagyon kimaradt belőlem a teremtésemkor… vagy csak tényleg van igazuk azoknak, akik azzal vádolják az előző rendszer oktatásrendszerét, hogy nem tanították meg az emberkéket gondolkodni. Az biztos, hogy én csak úgy ész nélkül olvasok. :D Ha tetszik valami, élvezem, együtt örülök, drukkolok a hősökkel; ha nem, előbb bosszankodom, aztán leteszem. De még sohasem gondolkodtam el, miért is szeretek vagy gyűlölök valakit. Főleg, hogy az utóbbi érzés jó ideje valahogy kimarad az életemből.

Jockey Ewing-effektus: amikor a néző azonosítja a szereplőt a színésszel, a szereppel.

Bohó ifjú koromban olyannyira beleéltem magam a történetbe (legyen az film vagy könyv), hogy zokogtam, ha a kedvencemet valami baj érte, bőszen szidtam a gonoszt, és ünnepeltem, amikor elnyerte méltó büntetését. Az élet akkor még oly egyszerű volt. :)

Persze, mire nagyobbacska lettem, megtanultam, mi a különbség mese és valóság közt, s remekül mulattam, amikor hallottam, hogy ruhát gyűjtöttek és küldtek a Lapály utcába Szabó néninek (én még a Szabó családon nőttem fel:), pénzt adományoztak Isaura felszabadítására és gőzöm sincs kinek a szemműtétjére.

Isaurát még láttam. Elméletileg ő lett volna a jó, és Leoncio a gonosz. Az utóbbival nincs is gond, fincsin lehetett utálni, tényleg gonosz volt, hanem Isaura… Elkényeztetett liba. Jó nevelést kapott, szép ruhákban járt, aranyélete volt. Még hogy rabszolgasors! És akkor még volt képe nyafogni, mer’ Leoncio úr zaklatta. Ha tényleg rabszolgasorsa lett volna, Leoncio úr nem zaklatja, hanem elveszi, amit akar, aztán amikor megunja, odalöki valamelyik emberének. Brr, még mindig fel tudom húzni magam azon a libán. :)))

Szóval életem első felében felhőtlen lelkesedéssel bírtam utálni a negatív, ill. a nekem nem tetsző hősöket.

Nem tudom, hol történt a váltás. Valahogy, valahol az úton eltűnt belőlem a gyűlölet.

Vannak persze érzéseim. Továbbra is együtt élek a szereplőkkel, átélem a könyvben, filmben történteket, még mindig túl érzékeny vagyok, bosszankodni is remekül tudok egy-egy szereplőn, de igazán szélsőséges érzelmeket (mint pl. Isaura) nagyjából senki sem tud kiváltani belőlem.

Inkább furcsálkodva, gondolkodva szemlélem a „gonoszt”, töprengek, mi juttatta ide, próbálom ésszel felfogni, mi kell ahhoz, hogy egy ember képes legyen ilyen szörnyűségekre. Mert igaz, hogy ezek „csak” könyvek és filmek, de az életben is megtörténnek hasonló, sőt sokkal rosszabb dolgok is.

Középiskolában „emelt angolos” voltam, ami hetente egy délutánnyi (3 óra egyben) angolórát jelentett. Akkoriban többször „moziztunk”, mert azzal is tanultunk. Imádtuk Anna nénit, mert a tanításon túl gyakran érdekes történetekkel oldotta a fáradtságot, feszültséget. Ő volt az, aki a Kabaré (Cabaret) c. film után megkérdezte, hogy elgondolkodtunk-e már rajta, hogy milyen zseniális színész a konferansziét alakító Joel Grey. Mer’hogy a pozitív szereplőt mindenki szereti, azt könnyű játszani - gyanítom, azért annyira nem :)) -, na de egy negatív szerepet alakítani… és visszajutunk a Ewing-effektushoz is, mert Jockey Ewingot szerintem nem csupán egy ország, de a fél világ utálta. Anna néni kérdése, eszmefuttatása jó ideig feledésbe merült, aztán egyszer csak, az életre való eszmélésem során felbukkant, és azóta nem tudok úgy negatív szereplőre nézni, hogy ne a mögötte lévő embert keressem. Az biztos, hogy nem könnyű elvonatkoztatni, és ma is hajlamos vagyok beleesnie a csapdába. Mindig nagy csalódás számomra, amikor a jó embert játszó (épp ezért bennem is jó érzéseket keltő, és rokonszenvesnek tartott) színészről kiderül, hogy rongy alak, s különös fintora a sorsnak, hogy a negatív hősöket alakító (s a többség által többnyire utált) színészek meglehetősen gyakran bizonyulnak jó embereknek.

Nem olvasok annyit, mint szeretnék, így nem is igazán tudok negatív hősök tömkelegével előállni. (Épp ezért izgatottan várom a többiek bejegyzését, mivel én kb. Voldemortnál lemaradtam a nagyon komoly és ismert negatív hősök sorában.)

Romantikus vagyok, a fejem búbjától a kislábujjam körme hegyéig minden porcikámban. A romantikus irodalomban első helyen jönnének a rosszfiúk, akiket mégis szeretünk. Velük csak az a gondom, hogy legyen akármilyen bukott (A.O. Esthert olvasok éppen) meg akármilyen gonosz, a végére mégis kiderül, hogy nem is rosszfiú. Innentől kezdve meg nem csoda, ha szeretjük őket… kivéve, ha esetleg idegesít a már unalomig ismert séma.

Palpatine szenátor
a Csillagok háborújából

Második helyen jönnének az igazi gonoszok… de van olyan, aki őket szereti? Biztosan, de hogy miért, azt csak ő tudná megmondani. Én személy szerint úgy vagyok vele, hogy ők a szükséges rosszak, mert ugyan honnan tudnánk, hogy az aktuális hős hű de jó, ha nem állna vele szemben legalább egy rossz? Épp ezért nem is utálom őket, csak szorgosan drukkolok a jónak… és szorgalmam mindig el is nyeri a jutalmát – remélem, nem számít szpojlernek, hogy a végén úgyis a jó győz.

És akkor most vagyok bajban, mert hiába túráztatom az agyam, egyetlen olyan negatív hőst sem tudok felsorakoztatni, aki tényleg negatív lenne, és mégis szeretem (szeretjük?).

Rémlik valami Tű és szénakazal, amelyről azt mondá a barátnőm, hogy a végére annyira megkedveli a főszereplő pasit, hogy vérzik a szíve érte, amikor meghal. Csak homályos emlékeim vannak a filmről, leginkább az elejéről, ahol kinyírja a csajt… én azon órákat bőgtem annak idején, s utána már semmi olyat nem tudott tenni az ürge, hogy megkedveljem.

Szintén negatív hősként a
Robin Hoodban... de hát lehet
őt nem szeretni?

A HP-ből Pitont szokták emlegetni negatív figuraként, akit sokan szeretnek, de nekem ő valahogy sohasem volt igazán negatív; kemény volt, gyakran igazságtalan, de nem éreztem gonosznak, és igen, le sem tagadhatom, hogy én is könnyen azonosítom a színészt a szereppel, mert Alan Rickman feltette a koronát Piton alakjára, s attól fogva, hogy megjelent a film, Piton – ki tudja miért – egyre rokonszenvesebb lett (függetlenül attól, hogy eredetileg soványabbnak képzeltem el a bájitaltan tanárt:).

Persze megcsillanthatnám klasszikus műveltségemet is (mert nékem olyanom is van ám, ha minden igaz:))), mondván hallottam már Cipolláról, Raszkolnyikovról… és ki tudja, ki mindenkiről még, de akárhogy keresek-kutatok régen és mostanában olvasott irodalmi alakok közt, egy olyan negatív szereplő sem ugrik be, akinek kapcsán boncolgathatnám, hogy gonosz, oszt mégis kedvelik.

Fel is adom a keresgélést, azzal fejezve be, hogy az én világomban nem létezik olyan gonosz, akit a gonoszsága ellenére kedvelek, mert a kedvelt gonoszokról előbb vagy utóbb kiderül, hogy a szívük mélyén mégiscsak van valami jó, magyarul álgonoszok.

 

 A témában írtak még:

Bea: Szeretjük-e a negatív hősöket? - Nem értem a kérdést

PuPilla: Imádom utálni! - A Jockey Ewing effektus

Miamona: Témázunk - Csúf, kopasz Hókuszpókok

Nima: Témázunk - Negatív karakterek

Szee: Témázzunk! - Negatív hősök

Vendégblogger: mia olvas 3.

Nem titok, szeretem Garwood könyveit, s kicsit se nem vagyok elfogult.

Álljon hát itt egy újabb kacagtató mia-kritika a régebbiek közül (amíg rá nem jövök, hová mentettem el az újabbakat:), ráadásul egyik legkedvesebb könyvemről (és mellesleg G. talán egyik legsikerültebb művéről).

Szeretem JG könyveit, mindegyiket, a jókat és a gyengébbeket is.

Most is újra elolvastam A menyasszony c. könyvét, csak most más szemmel néztem…, mondhatni a zöldhályog hiányzott róla, azt most elhagytam!

JG A menyasszony c. regényének kiértékelése: (hályog nélkül!)

Ebben a nagyszerű regényben a hősnő mindenki Kicsikéje vagy Angyalkája! Mindenki imádja és ő mindenkit imád! Természetesen csodaszép, de erről még senki sem világosította fel, ezért ő ezt nem is tudja!, honnan is tudná? Egyébként más dolgokban mindent tud és mindenhez ért; az egész birtok irányítása házon kívül és belül, íjjal lőni, vadászni, nyereg nélkül lovagolni, mint egy harcos, ezek mellett még vajákos asszonyt megszégyenítő gyógyítási praktikákat is ismer… ez egy csodaaa!!! és mindezt kitől tanulta, na, kitől? Nem mástól, mint a szeretett istállómestertől!!, sőt ő is világosította fel a nászéjszakán történő titokzatos események menetéről!!! A lélegzetem is eláll és benn reked…, szinte hallani vélem eme szerfelett intim és bizalmas beszélgetést - az istálló esti félhomályában, az illatozó szalmakupacok, lószerszámok mellett, valamint a lovak érdeklődő fülhegyezése kíséretében -az istállómester és a várúrnő között…

Aztán tűzrőlpattant Kicsikét is eléri a végzete egy sötéten zord kelta harcos személyében, ki akkora, hogy mellette Swarzenegger legfeljebb egy négyhetes embrióra emlékeztetne! Három nővére mellett Angliai Angyalkát fél perc alatt kiválasztja, egy perc múlva feleségül veszi, két perc múlva már úton vannak a hatalmas vad lován vágtató, hatalmas vad barbárral a hatalmas vad Skócia felé! Kicsike végzetében nem egyedül részesül, vele tart állandóan síró-pityergő, kissé infantilis egyik nővérkéje is a barbár hősnél egy - széltében és hosszában - fél centivel kisebb másik barbár és vad skóttal.

A hosszú, fáradságos úton Kicsike-Angyalka állandó és fergeteges szócsatái most már férjurammal, aki mint kiderült szinte nem is emberi lény: soha nem éhes, szomjas, fáradt, álmos, jaj, jajjj ez hihetetlen, de mint kiderült Angyalka szűzi testének látványa, közelsége előcsalogatott egy nagyon is emberi igényt durva, arrogáns skót férfiúi belsejéből, melynek hatalmas fizikai megnyilvánulása külsején mutatkozott meg; egy állandósuló, egyre jobban elhatalmasodó, soha nem múló, sőt egyre növekvő, feszítő és kényelmetlen, számára már kibírhatatlan érzést…, ebből Kicsike semmit nem vett észre…, ő el volt foglalva férjuram belső értékeinek előcsalogatásával és ez annyira lekötötte, hogy a külső értékeinek feltűnően megmutatkozó jeleire és annak megismerésére már nem jutott ideje… (pedig félhomályos istálló…, szalma, fülüket hegyező lovak!) Felföldi harcosunk ezt nem is sokáig bírta és tűrte!

Angyalka önfeledten pancsizik este a patakban a dermesztő hidegben, hajat mos!!!, aztán egy szál ingben – tisztán melegedési szándéktól vezérelve! – elterül (ekkor már egész napi pajkos gondolataitól igencsak sanyargatott testű, egyre morózusabb) férjuram – ki tudja mitől, miért? – tűzforró testén! Ez aztán még egy ilyen nem emberi lénynek is sok! Hősünk a tettek mezejére lép, amit Angyalka-Kicsike először nem is ért - pedig félhomályos istálló, szalma…. -, de aztán rádöbben a nyers és megmásíthatatlan valóságra - valószínű, eszébe jutott félhomályos istálló… - először nem akarja, hogy megérintse, később azt, hogy abbahagyja…és kelta vad harcosunknak köszönhetően, oly forró, lobogó szenvedélyt csalogat elő asszonykájából, mely tűzforró szenvedély már a haját is megszárította! A hideg éjszakában, a jéghideg és kemény földön Kicsike-Angyalka a csillagokban, sőt, nem is egyenesen a mennyekben landol!!! Második alkalom még jobb volt… Angyalka repült, repült férjurammal együtt egy másik galaxisba!

Azért másnap próbára tette vad férjuram türelmét, mikor szende-szűzi piros arccal alig mert a szemébe nézni, de később elhagyta e balga szokást és mereven, pislogás nélkül, rezzenéstelen szemekkel, férje szemére fókuszálva csodaszép szemeit, makacsul ismételgette, nyaggatta a kérdésével: jó voltam???

Hátralévő utat hősnőnk mély alvásban teszi meg - galaktikus röpködések! -, de az ébredés még ennél is csodálatosabb! Kiderült, nem csak férje hatalmas, hanem a vára is! Azért férjuram asszonykája nem volt egy elveszett virágszál, (többek között repkedések gyors elsajátítása!) meglehetős anyagiasság bújt meg világszép és szende külseje alatt, ez vezérelte midőn meglátta és felmérte a csábos javakat, mely első látásra is igen kecsegtető volt: hatalmas várfal, vár két toronnyal! (magában gyors fejszámolást végzett, hogy ez anyagiakban mit jelent!, hah, legalább volt értelme ennek az egésznek, valamit valamiért, nem?), legalább ötven kunyhó! Bűbájosan rámosolygott mit sem sejtő - de azért vad - férjuramra és feltette szendén első kérdését: hány ember tartozik hozzá? - legalább 600, de lehet több ezer is! Kicsike-Angyalka felszabadultan mosolygott; már nem is volt olyan szörnyű a jövő vad skóttal és annak barbár földjével és javaival, ujjjééé!!! Kicsikét el akarták küldeni pihenni…, ő nem hagyta magát, belülről is fel akarta mérni a várat - két tornyával együtt!!! -, ezért kinyilvánította óhaját, hogy belülről is látni szeretné az otthonát…, első dolga volt a bőséges vacsora alatt megszámolni a falon lógó drágakövekkel kirakott kardokat…

A felettébb kielégítő felmérés után férjuram tűzrőlpattant - és javak felmérésében villámgyors - Kicsikéje piciny kezébe vette férje és a vad skót kastély irányítását! Megszelídített, átépített, meggyógyított, rendbehozott, kibékített…, szóval a végére mindenki a tenyeréből evett és mindenki imádta!!! (élén férjurammal, ki még mindig hatalmas volt, de már egyre kevésbé vad!)

Jaj, jajjj!!! és a klán harcosairól, na azokról se feledkezzünk meg!!! Mind - de, mind! - akkora volt mint a fenyőfák, amiket hajigáltak!, egy pléddel a derekukon, félmeztelenül - óóóhhh, és ezekből legalább 600 volt! - és egytől-egyig mind jóképű… Jaj, istenkém, tényleg nem találták fel még az időutazást???... mondjuk vissza a múltba…Skócia csodálatos vad vidékére…, úgy 1102-be!!!