2011. július 5., kedd

Az olvasás 7 hete - I. hét


Bár régebben regisztráltam, friss emberke vagyok a molyon. Az ok egyszerű: amikor feliratkoztam, nem értettem, miről szól az oldal. Csak nemrég fedezte fel Angi barátnőm, hogy tag vagyok, s az ő segítségével kezdtem tanulgatni, mit is lehet itt csinálni.
Az első esemény, ami a szemembe ötlött, s mindjárt meg is tetszett: az olvasás hete. Remek, imádok olvasni! Ez biztos nekem való.
Nem, állítólag nem vagyok diszlexiás, sem diszkalkuliás, így egy idő után fel is tűnt, van ott még egy hetes szám, s többszöri olvasás után sikerült összeraknom: hét darab is lesz ebből a hétből, majd megnyomtam a „részt veszek” gombot.
Nagyon tetszett az ötlet – köszönet érte Andiamónak a szervezésért, és minden résztvevőnek a bejegyzésekért, az olvasás népszerűsítéséért.
A témák elsőre érdekesnek tűntek, Á, erről könnyű lesz írni, mondám nagyvonalúan, elfeledkezve a középiskolában beszerzett, és máig is nagyon hatásosan működő fogalmazásgátlóról. Már vasárnap este ott ültem a témák felett, és lázasan töprengtem: nem emlékszem; fogalmam sincs; van olyan?; mijjjazaz adoptáció?, ja ott van mögötte…
Na igen, hogy tudjátok mihez kötni eme magvas válaszokat:
I. hét (júl. 4-10.)
Az első könyvélmény(ek)
Ki adott először könyvet a kezébe? Kinek a hatására kezdett el olvasni?
Könyvek, amiket utált, de mindenki más szerette
Könyvadoptáció: vegyünk védelmünkbe egy kevésbé olvasott könyvet!
 
Nem emlékszem az elsőre (pedig állítólag arra mindenki emlékszik).
Nem volt jellemző az olvasás a családra. Voltak ugyan könyveink, de nem rémlik, hogy a szüleimet olvasni láttam volna, még az újság inkább csak járt, és jó volt begyújtani, vagy papírgyűjtésbe. Ez egyben azt is jelenti, hogy a könyvszeretetemet valószínűleg az iskolának, azon belül talán a napközinek köszönhetem. Az első ilyen jellegű emlékeim az olvasás órákat leszámítva (Cili iskolába megy. A két kis kecske.), a napközis délutánok, amikor Sárika néni a tanulás után felolvasott egy-egy fejezetet az Ózból… és nem fejezte be év végére. Furcsa módon az Ózt valamikor felnőtt koromban olvastam végig. Pedig másodiktól már jártam az iskolakönyvtárba (több üveges szekrény az iskola folyosóján), de ezt a könyvet sosem vettem ki.
 
A legmeghatározóbb élményem A háromágú tölgyfa tündéréhez kötődik, mert egyike azon ritka eseteknek, amelyet elhagytam egy könyvet. 42 éve történt, s nagy eséllyel a nevem előbb felejtem el, mint az a szégyent, hogy elvesztettem egy könyvtári könyvet. Mondanom sem kell, önálló létem (azaz amikor már nem a szüleim vették nekem a könyveket, hanem én magamnak, és azt, amit én akartam) első beszerzései közé tartozott ez a mesekönyv.
 
Egyébként a mai napig imádom a mesekönyveket. A magyar mesék világa maga a csoda, de meseügyben mindenevő vagyok. Kedvenc mesekönyvem az első, amit a szüleimtől ajándékba kaptam: A mesemondó szikla. Állatmesék, indián mesék, tündérek, királyok, tolvajok… volt abban minden. A kedvenc mesém viszont orosz, és tán a Harmadik meséskönyvemben van: A bíborszínű virág (mai nevén: A szépség és a szörnyeteg, de nekem bíborszínű virágnak jobban tetszik:).

Le sem tagadhatom az oroszimádatomat. Nemtudomka és barátai az első élmény már ötödiktől, amikor még a betűket is alig ismertem, de a Весёлые картинки c. újságból már beleszerettem a figurákba. Ehhez társult egy remek tanár ötödikben, egy másik a gimiben (mai napig a példaképem), és egyenes út vezetett az orosz tagozaton és orosz szakon át az orosztanárságig.
Óz, A háromágú tölgyfa tündére, A mesemondó szikla, Nemtudomka… kimaradt valami. Hogyne, rengeteg: a Mosó Masa mosodájától kezdve, Brumin, Pöttyös Pannán, és a pöttyös, delfin, csíkos könyveken keresztül a Siccig, vagy a Fekete István könyvekig a fél világ.

A végére hagytam a számomra legmegrázóbbat, hisz a Winnetout olvasva határoztam el, hogy indián törzsfőnök leszek. Az, hogy szőke vagyok, nem akadály (Csi Szo, a szőke indián az Olajkirályból), mint ahogy az sem, hogy lánynak születtem (Pacahontas, Az indián hercegnőből). Nem is olvastam, hanem valósággal faltam az indián regényeket (az ismeretterjesztőket is, nem csupán a kitalációkat), a hátsó udvarban pedig gyakoroltam; íjászat és ló híján csupán a késdobálást. Az egész világom omlott össze, amikor nyolcadikos koromban megkaptam a szemüvegemet, szemüveges indiánról ugyanis nem volt tudomásom. Többnapi zokogás után feladtam életem nagy álmát, és jött a gimnázium, a gimis kötelező olvasmányokkal, amelyeknek már nem mindegyike volt olyan szerethető, mint általános iskolai kötelezők. De ez már egy másik történet…



1 megjegyzés:

  1. De jó,hogy nem csak én akartam indián lenni lány létemre.:)

    VálaszTörlés