Az üveggömb leesett és összetört.
Megkezdődtek a gimnáziumi évek... zöld köpenyben.
Ki is néztek rögtön az első napon.
Újabb törés.
A felsőbb osztályba járó fiúk különös, általam a mai napig kegyetlennek tartott tréfája következett.
Ezt sohasem tudtam kiheverni.
És a végső csapás: bekerültem az évfolyam legjobb magyarosai közé, és az első irodalomdolgozatnál döbbenten szembesültem a ténnyel: megszűnt a fogalmazóképességem.
Filmszakadás!
Soha, még magamnak sem mertem bevallani, milyen árat követelt tőlem a gimnázium négy éve és a viszonylagos jó tanulmányi eredmény.
És ami segített túlélni...
Hosszú-hosszú sötéten pergő filmkockák után megjelent a fény az alagút végén.
Álomország lassan újra felépítette magát.
Én fokozatosan eltűntem a főhős szerepéből, de megjelent Ő.
Eleinte csak egy szőke srác, esendő, hétköznapi, aki fokozatosan nyerte el mai alakját.
A szereplők jöttek-mentek az évek során, ám ő maradt, és egyre tökéletesebb lett.
A kőszikla, akire mindig támaszkodhatok.
Csak épp nem Acheronnak hívják.
Ma fejeztem be Kenyon Sötét Vadász (Dark Hunter) sorozatának tizedik részét, és csak most, a RÍT fórumán folytatott beszélgetés kapcsán döbbenten rá: saját Acheront teremtettem magamnak... mikor is? Legalább 25 évvel ezelőtt. Hiszen az én kősziklám is atlantiszi. Szőke (mint én... voltam), olyan képességei vannak, amiket néha még én is alig hiszek el, pedig én alkottam. Azért szeretem annyira Acheront, mert az én hősömre hajaz! Még most sem akarom elhinni.
Az egyetlen különbség, hogy az én hősöm nem halhatatlan testbe vagyon zárva. Újra és újra leszületik, egy bizonyos időponttól emlékszik is a korábbi életeire, rendelkezésére áll az összes korábbi tapasztalata (hajrá reinkarnáció!), és természetesen mostani életében, ebben a testben érte el a tökéletességet, és képes használni összes atlantiszi képességét.
És a jelleme!... Minden megvan benne, amit Ashben is imádok. Vagyis Ashben van meg minden, ami olyan szerethetővé teszi az én kősziklámat.
Akkor most kibe is vagyok menthetetlenül és visszavonhatatlanul szerelmes?
Most sajnálom csak igazán, hogy nem tudok írni!
De talán majd egy következő életemben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése