2013. november 7., csütörtök

Mi baj lehet az FBI-os fiúkkal?

Hurrá! Julie végre megírja Cordy és Aiden történetét (akiket még a Halállistából ismerünk, és azóta drukkolunk, hogy összejöjjenek). Bízzunk benne, hogy Buchanan fiú is lesz benne (legalább Alec, Cordy legjobb barátnőjének férje), ha már a világháló Buchanan-Renardnak nevezi a sorozatot (ideje lenne átkeresztelni - Garwood honlapján contemporary néven futnak ezek a regények, jómagam egy ideje csak három betűcskével jelölöm őket: FBI)


Cordelia Kane has always been a daddy's girl—her father raised her alone after her mother died in a car crash when Cordelia was just two years old. So when he has a serious heart attack, Cordelia is devastated, and the emotion is only intensified by the confusion she feels when he reveals the shocking truth about her mother.

Cordelia can't suppress her curiosity about the woman who gave birth to her, and when she discovers the answers to her questions lie in Sydney, Australia, she travels there to get them.

Hotel magnate Aiden Madison is Cordelia's best friend's older brother. He's oblivious to the fact that she's had a crush on him for years. When he gets railroaded into taking her along to Sydney on his company jet, he unknowingly puts her life at risk. He's recently angered a powerful congressman by refusing to purchase overvalued land. Congressman Chambers is not a man to let such an offense slide, and he has the resources to get even and to get what he wants.

In Australia sparks are flying between Cordelia and Aiden, but multiple attempts on Aiden's life are made while Cordelia is with him, and he realizes he must put a stop to the madness before he loses the thing he values most.

No, a nagy öröm mellett már csak egyetlen kérdésem vagyon: mi a baj ezekkel a szuper fiúkákkal? Az utolsó három évben csupán félfejű ügynökökben gyönyörködhettünk a borítókon, erre a következő már hátat is fordít... Pedig nem is titkos ügynökök. Hát nincs egész nagy Ámerikába' olyan fickó, akit rá lehetne rakni egy ilyen romantic suspense elejére?

Szívesen olvasnám magyarul...? 3.

Sophie Nicholls: The Dress


Meglehetősen érdekes könyv, benyomásaim vegyesek.

Nem hasonlít azokhoz a romantikusokhoz, amelyeket olvasni szoktam. Sokkal lassabb folyású, szépirodalmibb. Mivel én a pergős, cselekménnyel teli történeteket szeretem, az első két harmadot néhol unalmasnak találtam. Fabbia és Ella elmélkedéseit, lelki életüket, visszaemlékezéseiket élveztem, a régi ruhák leírásainál - legyenek bármilyen szépen megfolmazottak - nyögvenyelősen haladtam. A vintage stílus kedvelőinek viszont igazi ínyenc csemege ez a könyv!

Ami kevésbé tetszett: úgy érzem, sok-sok lehetőség maradt kiaknázatlanul - a szereplőkről, a misztikus vonalról szinte semmit se tudunk, az írónő elhúzza az olvasó előtt a mézesmadzagot, aztán zsebre dugja és ott felejti. Nem nagyon értettem Fabbia félelmeit, erről talán olyan ember tudna beszélni, aki volt már hasonló helyzetben (társadalmilag kívülálló). Szívesen olvastam volna többet a varázsszavakól és azok hatásáról a városka egyes lakóira. Ez a vonal teljesen elsikkadt. Mint ahogy David alakja is csak úgy van, ahhoz képest, hogy ő lenne a felnőtt romantikus vonal férfi oldala. Szóval... ebből lehetne még egy-két regényt írni.

Ami tetszett: maga a történet, különösen a vége.
A főszereplők: anya és lánya, a kapcsolatuk, a tipikus kamasz. Billy, aki fiatal kora ellenére sokkal inkább képviselte a férfivonalat a könyvben, mint David. Katrina, aki minden negatív tuljadonságát és cselekedetét meg tudjuk bocsátani (elfacsarodó szívvel).
S nem utolsó sorban a klasszikusokat idéző stílus, a nyelvezet... és az is, hogy képes volt olyan erős érzelmeket kelteni bennem, hogy valamikor a második harmad vége felé kijelentettem: Nem olvasom tovább!, majd néhány fejezettel később eldöntöttem, az értékelésem mindössze egyetlen mondatból fog állni: Gyűlölöm Fabbiát! :) (mondanom sem kell, mire a könyv végére értem, a gyűlölet nyomtalanul eltűnt.)

2013. szeptember 24., kedd

Molytalanítás - befejezésül...

...egy kis statisztika.



Mivel egyik ismerősömnek hirtelen két regisztrációja támadt holmi állítólagos facebook belépések miatt, gyorsan beszaladtam én is megnézni, nem vagyok-e ketten.
Az egyszerűség kedvéért a keresztnevemmel kezdtem.
19 Gizellát találtam, egyik sem én voltam.
Phű!
Már zártam volna be az ablakot, amikor megütötte a szemem:
0 értékelés · 0 polc · 0 karc · 0 észlelés -- szép egymásutánban háromszor is.
Kíváncsiságból lejjebb görgettem.
Nos, a 19 felhasználóból 17-nél ez található.
A 18.-nál: 3 értékelés · 0 polc · 0 karc · 0 észlelés, 
s a 19.-nél: 5 értékelés · 2 polc · 1 karc · 0 észlelés
Kattintgatni kezdtem.
Ketten idén regisztráltak és augusztusban még bejelentkeztek, egyikük csupa nullás.
Az egyik nem csupa nullás tag idén január óta nem járt itt.
Egy 2012, egy pedig 2011 óta nem lépett be. Őket nem tekinteném feltétlen aktívnak.
Mindenki más regisztrált, esetleg felrakott egy képet is magáról, és soha többé be sem lépett.
Aki kíváncsi, sokáig fiatal marad.
Rákerestem a Tóth névre is. Ők bezzeg 657-en vannak. No, ennyire szorgos nem vagyok.
Legörgettem, egyszer-kétszer megnyitottam az öt értékelésnél többel bírókat, és a lap aljára érve úgy 30 és 50 közé tenném a nem csupa nullásokat. (Nem valós szám, saccoltam.)
75 ezer tag? Hmm...



A viták során is, személyesen is többen kifogásolták, ha a molyt valaki diktatúrának nevezte. Nos, lehet, hogy ez valóban erős szó, és érthető, ha valakit sért.

Minek nevezzem azt a helyet, ahol a tagok lelkesen tapsolhatnak, dicsérhetnek, éljenezhetnek, ám nem lehet saját véleményük, ha az nem egyezik a vezetők véleményével, mert akkor egyből rájuk sütik, ártani akarnak a közösségnek?





Megjegyzés:
Az illusztrációk legfrissebb olvasmányélményemet tükrözik, véletlenül sem a molyon uralkodó állapotokat. Különben is, akinek nem inge...

2013. szeptember 9., hétfő

Molytalanítás - Ni, mit találtam...

Minden külön komment nélkül:

"A sors iróniája... most kezdenek el figyelni emberek (kapom az üzeneteket, hogy figyelnek a molyon), amikor kilépek :)

Sok minden nem tetszik nékem, legkevésbé a mostanában eluralkodó hang. Két nap alatt három-négy olyan sértő megnyilatkozással találkoztam (nem engem sértegettek), hogy csak pislogtam, az egyiknél a sértegető barátnői még meg is támogatták a sértegetőt, mondván, a másik milyen bunkó. A másik durva sértésnél nem is bírtam megállni, írtam Izabellának, s a válasz: Ó, csak viccelt az illető, de azért ír neki. Háát, köszönöm szépen az ilyen viccet. 

Nem tetszenek a kiabáló nagybetűk némely kihívásokban, gyakorlatilag "lesz@rom" jelentéssel (rémlik, egy időben maga a szó is ott volt az egyik ilyenben, aztán valahogy kicserélődött:). 

Nem értékelem, hogy nem reklamálhatok, nem lehet véleményem, mert egyből üldözési mániám van és összeesküvés elméleteket gyártok... 

Folytathatnám hosszasan, de a sok apróság közül csak a klasszikus bosszankodásom ragadnám még ki: a plecsnik elvétele. Nem a plecsni miatt (bár nagyon tetszenek, és örültem nekik, amikor még plecsnilázban égtem... tavaly), hanem az elv: a már megszerzett "jogok" elvétele tkp. ok nélkül. Olyan ez, mintha most visszavennék az érettségimet, mert az én időmben csak négy tárgyból kellett érettségizni (két kötelező, két választott), és ez milyen igazságtalan a most érettségizőkkel szemben... Hűha, abbahagyom, mielőtt regényt írok. 

Hiányozni fog az a 10-15 ember, akiket rendszeresen figyeltem, mert szerettem az írásaikat, adtam (adok most is) a véleményükre, de a moly maga szerintem nem. 

2012. március 20. "


2013. szeptember 8., vasárnap

Molytalanítás

Ritkán írok. Lusta is vagyok, az időm sem engedi. Az elmúlt két-három nap eseményei azonban annyira felkavartak, hogy néhány szó erejéig muszáj billentyűzetre kapnom.

Volt egyszer egy könyves oldal, ahová öröm volt belépni az olvasni szerető embernek. Volt...


Az oldal még megvan, a név is, de a szellemisége, az öröm... és sok-sok értékes tag már sehol.

Nem szaporítanám a szót. Aki figyelemmel kíséri a könyves blogok világát, tudja, hogy a népszerű könyves adatbázis vezetői átmentek diktatúrába, és kíméletlenül korlátozzák vagy lapátra teszik azokat, akik nem bólogatnak lelkesen, akiknek véleménye van, és szeretik annyira az oldalt, hogy azt el is mondják. ÉRTE és nem ellene! 
Megtehetik.
A bloggerek hátán, a tagság aktív közreműködésével az oldal Magyarország legnagyobb könyves adatbázisává nőtte ki magát, hetvenezernél is több tagot számlál. Mit számít nekik, hogy néhány száz renitens kidobnak, másik néhány száz meg magától távozik. Marad a sok ezer...

Nem vagyok harcos egyéniség, a véleményem általában sikerül is kulturált formában megfogalmazni. OK, néha valóban közelebb áll a maró gúnyhoz, ám most kivételesen büszke vagyok magamra, mert úgy érzem, a kirobbant botrány közepette az összes hozzászólásomban meg tudtam őrizni a tárgyilagos hangnemet, s bár a végén közöltem azt adminnal, hogy nem tartom alkalmasnak a posztjára, ezt is kulturált hangnemben tettem. (Mégsem vagyok reménytelen eset:)
Jutalmam: kéthetes korlátozás.
Bár törölni készültem magam az oldalról, ez mégis nagy pofon volt nekem.

Nem keserített el különösebben, mert nem kívánok olyan "közösség" tagja lenni, ahol csak a bólogató Jánosoknak van helye, mégis fáj a szívem azért az oldalért, amelyet oly sokan szerettünk. Épp ezért éreztem úgy, hogy megérdemel egy rövid nekrológot az eset.

Ha lemaradtál volna róla:            A kitiltottak viadala

Fecsegőposzáta
Forrás
(Anaria engedélyével)