Lassan lecseng a három nap, kinek
ünnep, kinek bolondokháza, kinek felesleges nyűg, kinek az év legcsodálatosabb
időszaka… és így tovább.
Szomorkásan kopogtatom a
billentyűzetet. Nekem ennyi: végre vége.
A szokásosnál többet lógtam a Facebookon,
és igyekeztem teccikolni minden kellemes ünnepet kívánó beírást… mert
valószínűleg nem rám gondolt, aki írta, mégis úgy érzem, hozzám szólt.
Fontos számomra.
De akkor miért érzem mégis
kényszernek?
Az eszem tudja, miről kellene
szólnia a karácsonynak.
Akkor a szívem miért nem?
Nem szeretem ezt az időszakot.
Kiábrándít, hogy már november
végén megjelennek a feldíszített fenyőfák a nagy bevásárló központok előtt. Nem
kedvelem, hogy majd’ az egész hónap arról szól, vettem-e már ajándékot, mit
vettem, miért nem vettem. Kínosan feszengek, mert nem tudok ajándékozni. Így
nem. Furdal a lelkiismeret, amikor ajándékot kapok, s nem tudom, viszonozni.
Akkor is, ha tudom, hogy nem is várnak viszonzást. Ez azért különös, mert mióta
a mostani eszem, de főleg a szívem tudom, soha, de soha nem ajándékoztam
viszonzásért. Sőt, kifejezetten gyűlölöm, amikor érzem, csak azért kapok
valamit, mert adtam, s még arra is gondosan ügyel az „ajándékozó”, nehogy
kevesebb vagy több legyen az érték. Kevés fájóbb és sértőbb dolog vagyon ennél.
Akkor miért?
Talán a bejegyzésnek is ezt a
címet kellene adnom: Miért? Miért nem?
Tele vagyok kérdőjelekkel.
Számát sem tudom, hányszor
hallottam már barátoktól, ismerősöktől, kollégáktól, idegenektől, mennyire
utálják a karácsonyt, az ajándékok utáni lótást-futást, a bevásárlásokat,
néhányan a fadíszítést, a főzést, a kötelező látogatásokat…
Nézem a Facebookot.
Mindenki izgatott, boldog.
Szeretve érzi magát. Életének legcsodálatosabb napja. Elképesztő sikere volt a
főztjének. Gyönyörű lett a fa. Még az anyós is elviselhető. Mindenki szereti
magát, a másikat, a világot.
Hurrá!
Most kéne abbahagynom, amíg nem
késő.
Próbálok visszaemlékezni. Az
biztos, hogy gyerekként még szerettem a karácsonyt, igaz, majdnem biztos, hogy
az ajándékok miatt. A szüleim nyilván megtették, amit tudtak, de nem jut
eszembe semmi olyan, ami mély nyomot hagyott volna bennem, amit követni
szeretnék, ha lennének gyermekeim. Kézügyesség híján én is vettem az
ajándékokat. Igaz, sokat jártam utánuk, izgatottan próbáltam olyat választani,
amivel örömet szerezhetek.
Minek adtál érte pénzt?
Ennyi.
Szép lassan elkopott az ünnep
varázsa. Kötelező vásárlássá vált, egy idő után „majdnem mindegy mit
veszek”-ké, mert ha semmit, abból sértődés van, ha meg mégis veszek valamit,
arra a „minek adtál érte pénzt” lesz a reagálás.
Na igen, ez lehet az oka, hogy az
ajándékozás – bármi, ami ajándékozással jár – nem tartozik a kedvenc
tevékenységeim közé.
Pedig nagyon szeretek örömet
szerezni… mivel azonban önző vagyok, elsősorban magamnak.
Kitalálok valamit, s miközben
tervezgetem, finomítom, elképzelem, hogy fog örülni a másik. S mielőtt azt
mondanád, ez jó dolog, már folytatom is az önző résszel. Mivel azt nem tudom, a
másik mire vágyik, az ajándék többnyire olyan dolog, aminek én is tudnék örülni.
Így gondolkodom: ha igaz az, hogy ne tégy mással olyat, amit nem szeretnél,
hogy veled tegyenek, akkor igaznak kell lennie annak is, hogy olyat tégy
mással, amit szeretnél, hogy veled tegyenek. Az én ajándékaim leginkább ennek a
jegyében születnek. A szívem, a lelkem benne van. Ha valaki mégsem tud örülni
neki, az már az ő legteljesebb magánügye.
Köszönöm PuPillának, hogy
felvetette ezt a karácsonyi témázást, ami végül hamvába holt, nem is értem,
miért… de számomra nagyon tanulságos volt ennek a bejegyzésnek a megszületése.
Az eszem tudja, miről kellene
szólnia a karácsonynak… igazából a szívem is. Már csak meg kell engednem
magamnak.
Talán most jött el az ideje…
 |
| A karácsonyi asztalkám. Szeretem. |
