Témázunk... Komfortzónából való kilépés

Nem vagyok az a kifejezett blogíró. Aki idetéved az oldalamra, látja, ritkán szólalok meg, ha könyvről írok, igyekszem a legegyszerűbben megoldani, és igazán csak akkor jön meg a szavam, ha magamról beszélek vagy ha fortyogok valami miatt.

Ha megszületik ez a bejegyzés (pláne, ha napvilág helyet blogot lát), az számomra máris valamiféle komfortzónából való kilépést jelent.

Azt mondják, négyfajta ember van, én abból egyet bírtam megjegyezni: aki a kényelme iránt elkötelezett.

Ez vagyok én.

Mindennél fontosabb számomra a kényelmem, a biztonságom, a komfortzónám.

Néha-néha persze kidugtam a kislábujjamat, az orromat, sőt egy-egy lépést is megtettem kifelé (személyiségfejlesztő tréningek, klubok, „baráti” társaságok), de hol hosszabb, hol rövidebb idő után újra a komfortzónámban találtam magam.

A kényelem mindenekelőtt.

A biztonság mindenekelőtt.

Csak nehogy támadható felületet nyújtsak.

Nehogy megtaláljanak.

Nehogy kinevessenek.

Nehogy… nehogy… nehogy…

Jó nekem a szobámban a könyveimmel.

Talán furcsa ezt hallani egy tanár szájából, hiszen a pedagógus már csak foglalkozásánál fogva is olyan ember, aki kirakatban van, akit megtalálnak, aki támadható, akinek felelősséget kell vállalnia… csupa-csupa olyan dolog, ami elől egész életemben (sokáig magam előtt sem bevallva) menekültem.

Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz (akarok?), akkor azt mondom, nem lett volna szabad tanárnak lennem. Még ma sem vagyok benne biztos, hogy átmennék-e egy pszichológiai teszten, pedig rengeteget változtam az idők során… méghozzá leginkább jó irányba (na jó, néha némi cikkcakkal:).

Ezzel együtt (vagy ennek ellenére) állítom, hogy nem voltam rossz tanár… igaz, jó sem, olyan jó semmiképp, amilyet elvártam volna magamtól.

Imádtam gyerekek közt lenni, tanítani.

Imádok gyerekek közt lenni, tanítani… már nem annyira.

Valami megváltozott. Annyira megváltozott, hogy már nem volt öröm bemenni az órára… és az nem jó, nagyon nem jó.

Ezért nem egész huszonhét év tanítás után kiléptem.

Hát eljutottam ide is, ezért az egy mondatért kezdtem az egész bejegyzést.

Igazából még ma is alig hiszem el, hogy ötvenévesen megtettem.

Otthagytam az iskolát, a saját lábamra álltam… és állok azóta is.

Mit jelentett?

Mondanám, hogy mindent, de ez csak félig igaz.

Felszabadultam.

Az addigi életemhez képest valósággal lubickoltam, élveztem és élvezem minden percét, pillanatát.

S akkor miért nem jelentett mégis mindent?

Mert még mindig nem engedem meg magamnak.

Kiléptem a komfortzónámból, de az összekötő zsinórt nem vágtam el. Időről időre visszahúzódom a csigaházamba, vagy elegánsabban mondva, az elefántcsonttornyomba.

Visszaolvasva, amit eddig írtam, halványan mosolygok magamon. Lám csak lám, már megint miről, ill. kiről szól minden?

A téma: határok feszegetése, komfortzónából való kilépés. Eddig még csak stimmelne. Milyen új műfajokat próbáltál vagy próbálnál ki? Hoppá! Vajon a tanári pálya feladása és a fordításra való átnyergelés új műfajnak számít? Gyanítom, nem feltétlen.

Most vagyok gondban. Szívesen témáznék, de egy fura korlát akadályoz. Még a gimiben szereztem be, rögtön az első irodalom témazáró dolgozatnál, hivatalosan azt hiszem, krónikus fogalmazásgátlásnak (vagy fogalmazásgátoltságnak) hívják. Alaptünete: nincs saját véleményem; szövődménye: nem tudok szabadon fogalmazni. Mivel általánosban a legjobb fogalmazók közt voltam, és olvasni is szerettem, fel nem foghatom, hogy alakulhatott ki. Talán kinevettek, de roppant kellemetlen. Nem halálos persze, és abban a pillanatban, amikor van alkalmam beleolvasni mások írásaiba, átszakad a gát, és megy a munka. S bármilyen hihetetlen, nem azt írom le, amit másnál olvastam (természetesen vannak közös pontok, ha hasonlóan vélekedünk valamiről).

Új műfaj? Mivel az utóbbi tizenkét évben – mióta fordítok – meglehetősen leragadtam a romantikánál (amúgy is romantikus lélek vagyok, nem volt nehéz), azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy számomra Kristen Ashley könyve – bárhová is sorolják hivatalosan – abszolút új műfaj. Nem hiszem, hogy magamtól kipróbáltam volna. Ha a kezembe kerül, valószínűleg az első tíz-húsz oldal után leteszem.

Miért is?

Noha egyébként nem tartom magam öregnek, bizonyos dolgokban mégis maradi vagyok. Nem könnyű ezt így leírni, de lassan elfogadom ezt a tulajdonságomat. Ez a maradiságom mondatja vélem, hogy egy könyvben nem akarok mocskos beszédet olvasni. Ne attól legyen a könyv, a film, a színdarab mai meg modern, hogy feszt káromkodik. Verebes egyszer azt válaszolta egy a káromkodás miatt reklamáló néző levelére, hogy az életben is így beszélünk. Napokig őrjöngtem utána. Szívesen megkérdeztem volna a művész urat, akinek akkor még kicsi volt a gyereke, hogy mit szólna, ha a gyerek azzal menne haza, hogy a tanárnő végigkáromkodta az órát. Neki is azt mondaná, hogy teljesen rendjén való, mert „az életben is így beszélünk”? Tán tíz évnél is régebben történt, de a mai napig nem felejtettem el és nem is fogadtam el. Azért olvasok, hogy kikapcsolódjak, élvezni akarom, amit olvasok. A mocskos beszéd nekem nem kikapcsolódás, nem élvezet, mint ahogy mások(!) intim ágybeli tevékenysége sem.

Szóval nem, vannak műfajok, amelyeket magamtól nem próbálnék ki, még akkor sem, ha veszítek vele (szép példa erre Tiffany Reisz könyve, a Siren )

Ha nem volt bevezetés, s a tárgyalás is csak lazán egymás után rakott mondatok tömkelege, kell-e a végére befejezés, összegzés?
A témaajánlóban két szó ragadja meg a figyelmem: Hasznos? Felesleges? Én is két szóval válaszolnék: Igen. Nem. Legyen az „csak” egy irodalmi műfaj, vagy maga a nagybetűs Élet, érdemes legalább egyszer kilépni, újat tapasztalni, mert mindenképp gazdagabbak leszünk általa. Én már megtapasztaltam a csodát, és mindenkinek kívánom, hogy része legyen benne.

Témázunk...

Néhány blog összebeszélt és úgy döntött, közös témát választ, közös időpontot, és az így született remekműveket egyszerre teszi  közzé a blogján.

Mostani témánk: A határok feszegetése az olvasásban, komfortzónából kilépés, új műfajok kipróbálása

Ha érdekel a téma, még ezeken a blogokon olvashatsz róla: 

Andi élményei: A kikapcsolódós olvasásunk biztonsága

FFG Book: Határok szétfeszítésén innen és túl

Keményfedél: Műfaji kirándulás
Könyvgalaxis: Én és komfortzónám
Könyvszeretet: Témázgatunk - Átlépni a komfortzónát  

Könyvvizsgálók: Komfortzónákról és azok felrúgásáról
Miamona könyveldéje: Témázunk: Határ a csillagos ég!? 
Napi falat: Nyúlik, mert nyújtom

Pupilla olvas: Határok feszegetése - kilépés a komfortzónából

Szilvi irkál: Témázzunk! - Határaink feszegetése

When Anaria Went to The Bookshop..:  Amikor Anaria kilépett a komfortzónájából

Zenka szerint a könyvek...: Te jó ég, ez most komoly?

A témához csatlakoztak még:

Bookworm Katacita: Bár a komfortzóna egy elcsépelt szó...
Catriana blogja: A komfortzónám távoli határai
Dóri Online Olvasónaplója: Az a bizonyos komfortzóna
Egy Bátor Nyúl esetei: Komfortzónák
Horsegirl olvasmányai: Én és a komfortzóna
Ír gulyás és csalamádé: Olvasási válság (na ne, már megint?) meg a komfortzóna, avagy mitől megyek a falnak 
Könyves kalandozások: Óvatos duhaj
On Sai regények: Határon innen és túl, könyvek és élmények


(Ha kimaradt valaki, nyugodtan szóljon rám! :)

 

Szívesen olvasnám magyarul... 5.

J. S. Taylor: Masquerade

Elbolondíthat egy utcalány egy lordot?
Lóvá tehet-e mindenkit?
Lizzy Ward sohasem akarta a Piccadilly utcáin végezni, így aztán,
amikor egy jóképű lord egy éjszakára megveszi a szolgáltatásait,
úgy tűnik, megfordul végre a szerencséje.
De Lord Hays nem a bájaiért akarja Lizzyt. Olyan lányra van szüksége, akivel port hinthet az arisztokraták szemébe.
A kérdés, hogy képes-e Lizzy eljátszani az előkelő hölgyet.
Vagy talán élete eddigi legfelkavaróbb viszonya vár rá? 

Elfogult vagyok.

Tulajdonképpen egyetlen mondatból is állhatna ez az egész bejegyzés… vagy elég lenne egyetlen filmcím.

 

Pretty Woman

Aki szerette a filmet, és nem bánja egy történet más környezetbe helyezett újrafeldolgozását, az egyszerűen imádná ezt a könyvet.

Ebből következik persze, hogy aki nem vevő az ilyesmire, az bosszankodva fogja félredobni, hogy ez nem más, mint a Pretty Woman. J Azok sem fogják kézbe venni, akik idegenkednek az egyes szám első személyű narratívától, illetve a nekem roppant szokatlannak tűnő a jelen idejű elbeszéléstől. Ezzel nálam véget is ér a negatívumok felsorolása. Egyszer-kétszer túlzásnak találtam a szalon vagy az ember aprólékos részletekbe menő leírását, de tényleg nem tudok mást felhozni ellene.

A történetvezetése körülbelül ugyanaz, mint a filmé.

Lizzy utcalány, aki két társával megszökött a bordélyból, s most az egyikkel közös szobát bérelnek. Nem lakbérrel tartoznak, hanem holmi elemelt ruha miatt jelenik meg a végrehajtó. Hősünknek természetesen nem makrancos autóval, hanem makrancos lóval gyűlik meg a baja, és a hősnő sem előkelő szállodába, hanem a férfi saját városi villájába vezeti grófot, akit egyébként Edwardnak hívnak, akárcsak a filmben, és a számító barát, Phillip sem hiányzik a könyvből. Az üzlet erkölcsi része ezúttal nem a rombolásról szól, hanem a rabszolga-kereskedelemről, és az olvasónak nem kell csalódnia, hősünk végül helyes döntést hoz.

A film szinte minden lényegesebb jelenete megjelenik a történetben: ruhavásárlás, üzleti vacsora, séta a parkban, színházlátogatás, a sértés, amiért a lány ott akarja hagyni még a hét letelte előtt Edwardot, a végső nagy dulakodás Phillippel, stb. Gyakorlatilag nem tudtam letenni a könyvet, annyira izgatott, hogy mielőbb felfedezzem a már ismert jeleneteket új köntösben.

Akad egy-két új elem is a filmhez képest, amely azonban csak tovább fűszerezi a történetet. Phillipnek például van egy húga… Edwardnak él az édesanyja… kiderül, hogy Lizzy, ill. Elizabeth, ahogy Edward következetesen nevezi, remekül megállja a helyét egy farfekvéses borjú születésekor is…

Elizabeth amúgy sem szokványos utcalány. Tud olvasni és valamennyire művelt is. Vannak ambíciói, szabad, önálló életre vágyik, és amikor esélyt kap rá, bármennyire szereti is Edwardot, nem habozik megragadni a lehetőséget, kezébe venni a sorsát (bár ezt már akkor megtette, amikor volt bátorsága megszökni a bordélyházból). Egyszóval minden porcikájában ugyanolyan szerethető hősnő, mint a film Vivienje.

Edward, akárcsak a filmben, nem könnyű gyerekkorral és nehéz, kegyetlen természetű apával volt megátkozva. Egészen fiatalon kezdett foglalkozni a birtok ügyeivel, mert nem akarta, hogy apja elherdálja a vagyont. Élete kemény munkával telt egészen addig a napig, amíg nem találkozott Elizabethtel. Azért megy Londonba, hogy hajót vásároljon, mert a kereskedelemben látja a lehetőséget, hogy nyereségessé tegye a birtokot.

Edward tökéletes megfelelője a XX. századbéli kemény üzletember XIX, századeleji törekvő földbirtokosának. S ahogy a filmben Vivien egy új életet tár fel a beszűkült világú üzletember előtt, ugyanezt teszi Elizabeth is a földesúrral. Szerencsére Edward XX. századi „elődjéhez” hasonlóan meglehetősen „laza”, nem kötik a kor merev szokásai, el tud szakadni – ha nem is mindig könnyen – az előítéletektől… olyannyira, hogy végül ki is tud lépni a megszokott környezetből, hogy boldog lehessen választottjával.

Igen, igazi Hamupipőke történet. Megunhatatlan, játszódjék bármely korban, s legyen az ember akárhány éves. Ha szereti a tündérmeséket, szeretni fogja ezt a könyvet is.