Ki a meséket szereti...

…rossz ember nem lehet – folytatnám, de témázó társaim ötleteléseit olvasva nem kis meglepetéssel láttam, hányan is nem szeretik a meséket, akiket egyébként tök jó embernek tartok. Sosem gondolkoztam el rajta, de mese nélkül el sem tudom képzelni az életet. Mindig is úgy hittem, ugyanolyan tartozéka az életnek, mint a víz vagy a levegő. Ez azért is furcsa, mert a szüleim nem meséltek. Egyetlen egy alkalom sem rémlik, hogy leültek volna az ágyam szélére mesét olvasni vagy mondani.

A nagymamám mesélt, amikor nála laktam. Igaz, csak kettőre emlékszem, és abból az egyik nem is mese, hanem kifejezetten unokabosszantás.

- Meséljek a zöld disznóról?

- Igen.

- Meséljek a zöld disznóról?

- Igen, igen.

- Meséljek a zöld…

Öt-hatéves lehettem, és akkor végtelen hosszúságúnak tűnő ideig volt képes kérdezni ezt az egy mondatot, és a végén már sírtam és ordítottam, hogy igeeeen! Hát nem érti???

Nem tudom, normális-e, hogy nem jöttem rá, hogy csak ugrat. Az biztos, hogy véresen komolyan vettem, amilyen komolyan egy kisgyerek venni tudja a világ dolgait.

Így felnőttfejjel visszaemlékezve a másikra, hm, ki tudja, mese volt-e. Az azóta eltelt majd’ ötven év alatt legfeljebb kétszer, ha eszembe jutott, de ha jobban belegondolok… inkább nem. Még ma sem lehetek biztos abban, hogy képes vagyok kezelni az általa gerjesztett érzelmeket.

Ilyen bevezető (emlékek) után csodálkozva kopogtatom a billentyűzetet: hogy a csudába szerettem, szerethettem meg egyáltalán a meséket?

Napközi. Ebéd, tanulás, játék. Ha jók voltunk, Sárika néni felolvasott. Az Ózból. Jók voltunk. :) Nem fejeztük be év végéig, kénytelen voltam könyvtárból kivenni, hogy megtudjam, mi a vége. Akkoriban még nem lehettem elszánt olvasó, mert emlékszem, hallgatva jobban tetszett, mint olvasva.

A „könyvtár” amúgy is izgalmas dolog volt. A suliban, lezárt folyosói szekrényekben könyvek garmadája. Szünetekben az orrunkat az üveghez nyomva kerestük, melyiket vigyük haza. Aztán feltört a kerület, mert könyvtárbusz járt ki hozzánk hetente kétszer, az még izgalmasabb volt. Mindig azt szoktam mondani, hogy szeretnék egyszer egy olyan házat, ahol külön könyvtárszoba van, olyan igazi, békebeli… de azt hiszem, könyvtárszoba híján egy szép Ikarusz-könyvtárral is beérném.

Első, igazán meghatározó élményt nyújtó mesekönyvem még most megvan. Az amúgy nem olvasó, könyveket se igen vevő szüleimtől kaptam, és igen nagy becsben tartom, bár ez nem látszik rajta… csak azért nem rojtos, mert akkoriban a könyvek, pláne a gyerekkönyvek rendesen össze voltak rakva. Az viszont meglátszik rajta, hogy agyonra olvastam.

A mesemondó szikla

Észak-amerikai, indián, néger, eszkimó, fehér, kanadai népmesék.

Állatmesék, tündérmesék, hősökről, istenekről…

Rövidek, majd egyre hosszabbak, pergők, izgalmasak, képzeletet szárnyalásra bírók.

Imádtam.

Jó tanáraim voltak, szerettem a kötelezőket is, de az biztos, hogy az olvasás- és meseszeretetemet Sárika néni a napköziben, és A mesemondó szikla (leginkább otthon) alapozta meg.

Az első nagy szégyenem is mesekönyvhöz kapcsolódik. Harmadikos voltam, amikor életemben először (és utoljára) elhagytam egy könyvtári könyvet: A háromágú tölgyfa tündérét. Nem nagy dolog, mondhatjátok, bárkivel előfordulhat, pláne kilencévesen, de nekem komoly lecke volt, és a leckéhez kapcsolódó mardosó szégyen és lelkiismeret-furdalás évtizedekre kihatott az életemben. Ennek kapcsán el is gondolkodtam azon a blogbejegyzésen, amelyet egy-két napja tett fel egy ismerősöm a facéra. A cikk írója norvég ovikat látogatott, s egy idő után vadászni kezdett „rossz” gyerekek után, mert egyébként egyet sem talált. A könyv elhagyásának emléke és a blogbejegyzés hatására sajdult belém, hogy mennyit ártunk a gyermekeinknek pusztán a neveléssel…

No de nem nevelés a téma, hanem a mesék.

Gyanítom, mindenféle okosságot is illene írnom, olyanokat, hogy kellenek-e mesék, s ha igen, miért fontosak, milyen hatásaik vannak, stb. Ezt azonban meghagynám a nálam rátermettebbeknek, akik egyébként is ezzel foglalkoznak. Érveljenek csak ők, ez a dolguk. A magam részéről csak két apró (remélhetőleg nem kiseposszá fajuló) megjegyzéssel járulnék hozzá.

Az első a véleményem.

Hiszem és vallom, hogy mesére szükség van. Egyszerűen hozzátartozik a gyermek (felnőtt?) tanulási folyamatához. Lehet vitatkozni rajta, hogy emlékszik-e rá az ember vagy sem, fel tud sorolni az életében olyan eseményeket, amelyeket valamelyik meséből tanultakkal oldott fel… nem ez a lényeg. Biztos vagyok benne, hogy még senki sem zavartak le a buszról azért, mert nem tudta felsorolni a bécsi béke pontjait, nem szavalta el ihletetten a Szeptember végént, nem volt képes felidézni az áramerősség kiszámításának a képletét, és hosszan folytathatnám a bemagolt ismeretek sorát, amelyet agyunk jótékonyan tartalékpályára tesz, mert a mindennapi életben nincs rá szükségünk. De ott van, akkor is, ha nem tudunk róla, és ha kell, hatással van az életünkre… akkor, ha nem tudunk róla… de! (a tanítványaim ilyenkor szoktak felvisítani töri vázlatírás közben:)

Nem hiszem, hogy a mese kötelező és egyedüli üdvözítő. Nem pótolhatatlan. Nem az a fontos, hogy minden este leüljek egy mesekönyvvel, és „ha beledöglesz is, kölök, ezt a mesét még meghallgatod. Na és ha nem érdekel, örülj, hogy anyád/apád mesél neked.” (Jó, kicsit se sarkítok:D)

Közös mesenézés, beszélgetés, meseolvasás, mesélés saját kútfőből, hancúrozás, párnacsata, birkózás… egy a fontos: hogy ez a gyerek és a szülő közös ideje legyen… hogy legyen erre idő, több-kevesebb, de legyen.

És akkor jöjjön a második, szintén nem nagy okosság.

Sokat cikkeztek már a mesékről és arról, hogy milyen horror dolgok vannak bennük. Be kell vallanom, amíg el nem olvastam egy ilyen cikket, fel sem tűnt. Ha jól emlékszem, nem írott mese, hanem Tom és Jerry kapcsán tört ki először a féltési láz, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből, ha ennyi szörnyűséget látnak kiskorukban. Olyan meggyőző volt, hogy abszolút el is hittem, és rögtön megijedtem. Pedig én is Flúgos futamon nőttem fel (amelyet egyébként az apámmal együtt néztünk), de egyszer sem jutott eszembe bunkósbottal gyorsabb ütemre bírni a Wartburgot (az apu fejét ütni meg pláne nem érthető okokból:))). Aztán tényleg a mesék jöttek (persze addigra már jócskán nagyocska, sőt tanárnéni voltam), Piroska meg a farkas, Jancsi és Juliska… hamm, megette, megsütötte, levágta a lábát, azzal etette a griffmadarat, stb. Mindezek betetőzése a Harry Potter lett, és amikor a kezembe nyomtak egy cikket, amely egy egész oldalon (nem kis oldalon) bizonygatta, hogy ez aztán már az ördög műve. Ekkor elegem lett. A cikket széljegyzetekkel láttam el, rámutatva, szerintem a cikk írója hol szegi meg az általa terjesztett keresztényi hit és szeretet törvényeit, és visszaszármaztattam az ismerősömnek. Választ nem kaptam a kérdéseimre. Cikkeket, véleményeket olvasgattam, gondolkodtam, s nem hiszem, hogy bárminemű világmegrengető felismerésre jutottam volna, de most, hogy a mese téma felvetődött, megint eszembe jutottak akkori töprengéseim.

Igazából csak annyit szűrtem le az egészből, hogy egy egészséges gyermek fel sem veszi a mesék horrorját. Eszébe sem jut, hogy a farkas tényleg, fizikai síkon bekapta a nagymamát, csak úgy rágás meg fűszerezés nélkül, egyben le is nyelte, sőt épségben ki is szabadították az idős hölgyet a hasából. A gyerek számára ez mese, és abszolút a helyén kezeli. Nem akarom megbántani magunkat, de szerintem mi, hülye felnőttek magyarázzuk bele azt a sok „okosságot”, s ami a még rosszabb, igyekszünk a gyereket is, merő jó szándékból persze, síkideggé tenni.

S egy megjegyzés ide: nem tartom egészségesnek azt a gyereket, aki Pókembert vagy Supermant utánozva leugrik a háztetőről, vagy Tom és Jerry példáját véletlenül agyoncsapja a kisöccsét egy kalapáccsal. Ha nem a helyén kezeli a mesét, ott már valami el lett cseszve a nevelés során. (Amiből gondolom, mindenki rájött, hogy az egészség számomra nem a fizikai test egészségét jelenti.)

 Hm, egy meséről szóló kisregényt mégsem lehet ilyen idegbajosan befejezni…

A TEXASI IDŐJÁRÁS

A texasiak rendkívül büszkék az időjárásukra, pedig az Egyesült Államok egyetlen más táján sem olyan szélsőséges az időjárás, mint éppen Texasban. Sehol nincs olyan borzalmas forró szárazság, nincsenek olyan porfelhők, de nincsenek olyan hideg északi szélviharok sem, mint éppen Texasban. Egyik pillanatról a másikra a rettenetes forróságot dermesztő hideg váltja fel. A texasiak elbeszéléseikben még túlozzák is az időjárás szélsőségeit. Azt állítják, hogy a meteorológiai intézet sem képes megállapítani előre, hogy milyen idő lesz, csak a prérikutyák tudják biztosan, de nagyon nehéz megérteni ugatásukat.

   Azt mondják, hogy a texasi vihar egyenesen az Északi-sarkról jön. 1859 decemberében történt, hogy egy texasi, az öreg Josiah, a Brazos folyónál halászott. Olyan forróság volt, hogy augusztusnak is beillett volna. Josiah ingujjban ült a vízparton, olyan hosszú horgászbotja volt, hogy tetszés szerint hűsölhetett egy közeli bokor árnyékában is, ha már nem bírta a forró napsütést.

Három óra felé észrevette, hogy hal akadt a horogra. Fölkelt, hogy megnézze, s közben véletlenül észak felé fordult. "Hűha - mondta magában -, fekete felhők közelednek!" Csak pár méternyire volt a kunyhója, ahol a kabátját tartotta; gondolta, ha elér a kunyhójába, akkor talán még megmenekül. Ki akarta rántani a vízből a horgászbotját, de a hal az iszapba fúrta magát. Húzta, húzta kifelé a horgászbotot a hallal, s közben megérkezett az északi vihar. Hallani lehetett, amint a fák recsegnek-ropognak. Látta Josiah, hogy a hal kiszabadította magát a horogról, és a levegőbe röpül jó magasra.

   - No, ma nincs szerencsém - mondta magában.

  De mégis szerencséje volt, mert annyira felizgatta a rosszul sikerült halászat, hogy az erőlködéstől nem vette észre, hogy pillanatok alatt megváltozott a hőmérséklet.

   Megtörölte a homlokát, hogy felszárítsa az izzadságot, amely a nagy erőfeszítés következtében elöntötte, de izzadságcsöppek helyett jeget talált. És akkor megtalálta a halat is, de nem a folyóban, hanem a folyón. Közben ugyanis a hideg északi szél hatására egy pillanat alatt befagyott a sekély víz. Kiszaladt Josiah a jégre, felkapta a halat, igaz, hogy majdnem jéggé fagyott maga is, de csak megvolt a hal. 

(Részlet A mesemondó szikla c. könyvből)

Würtz Ádám illusztrációja

A témában írtak még:

Anaria: Amikor Anaria olvasás közben átmegy Morgó szerepébe
Andi: Találós kérdés: Fontosak vagy sem? (A mese)
Bea: A (nép)mesék felnőtt szemmel
Bubu Maczkó: Valahol, messzi tájon, vadregényes, szép vidéken, gyönyörű palotában...
Ilweran: Szeretjük-e még a meséket?
Magnolia: Hol volt, hol nem volt...
Miamona: Mese mese mátka, pillangós madárka
Nima: A mesék másik oldalán
PuPilla: Mesés memoár
reea: Mese, mese, meskete
Zenka: Túl az Óperencián


Most, hogy kutyafuttában átolvastam a bejegyzéseket (naná, alig vártam, hogy hazaérjek:), látom csak, mennyi minden kimaradt az enyémből. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem a sötét oldal, hanem a bárgyú vigyorral múltba révedő jött le. Hijjjába, a tehetség nem hazudtolja meg önmagát (s remélhetőleg engem sem... :D)

Vendégblogger: mia olvas 1.

Az ötletet Angitól loptam, az anyagot (a szerző engedélyével) a RÍT-ről, így biztos sikerre számítok. :D
Nem is kommentálom, tessenek olvasni.

Raine Miller: Meztelenül – [Blackstone-affér 1.]

Bámulatos! Mármint nem a könyv – mert az aztán minden, csak bámulatos nem… -, hanem, hogy a 21. században ilyen firkálmányt regényként ki- és főleg el lehet adatni. Eme „remekmű” írója ráadásul a „New York Times bestseller szerzője” vala. Szerény véleményem szerint ilyen „regényt” két rántás között minden ötödik háziasszony hirtelenjében össze tudna rántani.

Már a „regény” legeslegelső szava őszintén beharangozza, mit fog kapni a nagybecsű olvasó; „Szart…”

Igen, a „regény” így, ezzel a csúf szóval kezdődik… és nem mese, nem ámítás, mert a történetet meg a nyelvezetet tekintetve az olvasó pont egy ilyen gusztustalan nagy rakást is kap…

Szépséges amerikai hősnőnk Londonban tanul és aktfotózással szerzett kis pénzecskékkel sikerül elkerülnie, hogy éjjelente ne a Temze partján hajtsa le elbűvölő kis fejét egy kartondoboz-ágyra. Legjobb barátja egy meleg művész, aki ezeket a művészi aktképeket készíti róla. (Megfigyeltem, hogy a mai, nőknek írt regényekben a hősnőknek legalább egy meleg barátja van, gondolom ma már eladhatatlan egy erotikus történet minimum egy meleg barát nélkül…)

A „bestseller szerző” már az első oldalakon érzékelteti, hogy mire számíthat kedves olvasója. A kiállításon kőgazdag hősünk a képet látva azonnal belehabarodik hősnőnkbe és azonnal megveszi a róla készült művészi fotót. Így az első oldalakon még csupán a fotót birtokolja, de persze röpke pár oldal után már nem csak azt…

A kiállításon hősnőnk és meleg művész barátjának a magas művészetről folyó, intellektuális társalgása során főleg arról esett szó, hogy ki-kivel és mit csinálna… Jó meleg barát vigyorogva mondja, hogy szerinte jóképű hősünk az otthonában földöntúli szépségű hősnőnk képe előtt mit állna neki erősen rángatni... (és ez nem a drága nyakkendője lenne…) Végül jó meleg jó barát vágyakozva közli, hogyha jóképű hős hagyná, akkor ő most azonnal a raktárban művészi szinten játszana neki fúvós hangszeren … persze ehhez jóképű hős biztosítaná a furulyát…

Fájdalom, de „bestseller szerzőnk” a kifejezések terén nem használt finom célzásokat, hanem egyszavas alpári kifejezéseivel elvette szegény olvasótól a fantáziálgatás gyönyörét.

Elérkezett hőseink megismerkedése. Imádtam…! Hősnőnk éjjel taxi fogás reményében az út szélén billeg egy cipőnek átalakított aknalétrán. Sármos hősünk mellette terem és felajánlja, hogy haza reppenti négykerekű nemes angol telivérjén. Okos kis hősnőnk felháborodottan kijelenti, hogy csak nem képzeli, hogy beül egy idegen mellé, hisz’ lehet ő a Hasfelmetsző dédunokája is! Erre hősünk bemutatkozik, előhúzza jogosítványát és egy névjegykártyát, közben megjegyzi, hogy ő olyan elfoglalt, hogy amellett már nem jutna ideje gyilkolászni! Eme szavak, a jogosítvány és névjegykártya láttán éles eszű hősnőnk gyanúja azonnal elillan, és „ok, mehet a menet” (hm…) felkiáltással fáradtan rárogyott hősünk négykerekű angol telivérjének nyergére. (Rafkós mi? Akinek van egy neve, ehhez névjegykártyája, emellett sok munkája meg jogosítványa is van, az már rossz ember nem lehet…!)

A fejfájására teljesen idegen, de név és jogosítvány birtokában teljesen megbízható hősünktől kap gyógyszert, vizet és müzli szeletet. Ezután már eszes kis hősnőnk oly biztonságban érezte magát névjegykártyás, jogosítványos hősünk oldalán, hogy hamarosan a duruzsoló motorhang dallamától és a finom meleget árasztó fűtéstől elszunyókált…

Másnap egy frissítő futás közben hősnőnk azon elmélkedik, hogy azért a név és jogosítvány birtokában lévő gazdag hősünk csak egy ismeretlen… á, biztos azért volt ilyen felelőtlen, mert egy jó orgazmus hiányzik már nagyon neki! Ezek után szomorúan gondolja, hogy „annyira el vagyok cseszve”. (Ha te mondod kicsi lelkem… ki vagyok én, hogy ellentmondjak…?)

A „történet” folytatása is tele van ilyen könnyfakasztóan drámai fordulatokkal. Szépséges egyetemista hősnőnk szerencsére testi fejlődésben nem, de fájdalom, értelmi fejlődésben viszont megállt úgy 15 éves korában. Hősünknél sem hízelgőbb a helyzet. Meglett férfiember ugye, egy nemzetközi biztonsági cég tulajdonosa, de úgy viselkedik, mint egy pattanások nélküli, de még a pubertáskorban megrekedt, szenvedő suhanc.

A párbeszédek, a nyelvezet terén még rosszabb a helyzet, de tulajdonképp ezért is szépen megértik egymást. Egy-két nap után már nagy lesz a „szerelem”! Nem is tudnak másról beszélni és nem is tudnak semmi mást csinálni… De erről is kendőzetlen egyszerűséggel… felváltva azt a két szót használják, amit a nyulakra szokásos… amúgy ez nagyon találó is, mivel ugyanúgy viselkednek, mint azok…

Hősnőnk szülei intim együttléteit jó meleg jó barátjával is kitárgyalja, ami során eltűnődnek azon, hogy édes jó anyukája élete során férjeivel milyen sűrűn „prütykölhetett”… Drága gyermek…!

Hősnőnknek egyébként nagyon szerető édesapja van, imádja és óvja egyetlen ártatlan kis leánykáját. Amikor tudomására jut kapcsolata hősünkkel, akkor azonnal beindul nála a szülői óvó és féltő reakció! Felhívja hősünket és felpaprikázva belebődül a telefonba, hogy mit képzel, hogy éjjel-nappal azt csinálja egyetlen édes, ártatlan kis leánykájával, ami a nyulakra jellemző!!! Ez aztán az igazi kifinomult, kulturált kifejezésmódot használó és védelmező édes apuka! Aki így beszél a drága jó édes egyetlen ártatlan kislánykájáról, az csakis egy minta szülő lehet! Drága apuci…!

Többször is megajándékozta „írónő” az olvasót olyan kis aranyos, elbájoló jelenetekkel… Például mikor hősnőnk nagy hatalmú, sármos hősünk irodájában megjelenik, hogy ott együtt ebédeljenek. Hősnőnket a nagy létszámú kis szürke alkalmazottak kíváncsi tekintete kíséri miközben elvonul előttük. Hősnőnk okos kis fejében az a gyanú kezd körvonalazni, hogy még a mindig pubertás korban lévő, de már 32 éves cégtulajdonos hősünk az alkalmazottainak szétküldött egy körlevelet. Ebben arról értesíti őket, hogy barátnője azért jön ide, hogy azt tegye vele, amit a csecsemők tesznek nagy élvezettel az ujjukkal, csak hősünk a még nagyobb élvezet reményében a hosszú ujját inkább más hosszú testrészével helyettesíti… De kis aranyos és főleg értelmes gondolat, hát nem…? Végül is, hogy ne okozzon senkinek csalódást, hősnőnk ezt az ebéd előtt nagy élvezettel meg is tette!

Ezután a „történet” egy hatalmas csavarral bonyolódik; hősünk kapcsolatot akar, együttéléssel, esti vacsorafőzéssel, tévénézéssel és intim együttlétekkel. Ettől szende kis hősnőnk teljesen bepánikol. Azért ez sok… egy kapcsolatba ennyi mindent belesűríteni??? Mert ugye az intim együttlét (persze más, a nyulakra jellemző szóhasználattal…) – bárhol, bármikor, bárhogy, bármeddig – rendben van, na de a többi??? Tévénézés, vacsora meg együttalvás is?! Ez annyira iszonyatosan rémisztő és félelmetes!

Hősnőnk végül rettegve, de csak beadta a derekát és hősiesen vállalkozott arra az óriási megpróbáltatásra, hogy hősünkkel aludjon… Bepakolta az „ottalvós táskáját” – lehet, hogy tévedtem és lelki fejlődése nem 15, hanem 6 éves korában megrekedt – és elindult a nagy útra!

Ekkor derült ki, hogy hősünk egy testőrt küldött, hogy megvédje ártatlan kis hősnőnket a nagy és gonosz világ londoni veszélyeitől… ez már sok volt, ettől hősnőnk sokkos állapotba került és ezt sms-ekkel tudatta is hősünkkel.

Hogy én ezeket az üzenetváltásokat mennyire imádtam! Híven tükrözte azon megállapításomat, hogy hőseink szellemi szintje valahol a pubertás korban megrekedt…

Kis ízelítő ezekből; Hősnőnk; – pipa vok, +őrültél? Válasz a valamikori Különleges Erők egykori tagjától, ma nagyhatalmú, gazdag cégtulajdonos hősünktől; – +őrülök érted. Majd +beszéljük. Hiányzol naon. Hősnőnk; – a te gatyád van rajtam, na ezt kapd ki, öccsém! Nagyhatalmú hősünk; – feláll, mer elképzeltelek az alsómban.

Hősnőnk ezután is még mindig „zabos vok”, de azért hősünk tűzhala „cuki, kb oan, mint” sármos hősünk, de „beszóltál úh nincs több cumi”…, nagyhatalmú biztonsági főnök ezt nem hagyhatja szó nélkül és „akkor + jól kiporollak + csókollak és + kettyintelek. Behalok rajtad, bébi!!” csattanós választ ad, hősnőnk válasza erre; „álmos vok. Veszek be prlát és szundi. Felversz +halsz!!

Ez a társalgás két felnőtt ember között oan édi-bédi, odáig vok tőle!!!

Amikor pedig hősünk hazaért végre és kiteljesedhetett közöttük megint a „szerelem”, ennek lírai érzékeltetését annyira, de annyira szépen leírta nekünk nagy sikerű „bestseller szerzőnk”! Jött a melldagasztás kifejezés, aztán a nyulakra használatos két szó váltakozó használata, utána a négylábúak csóválható testrésze, ilyen meg sármos hősünknek is van, igaz ő ez nem csóválásra használja…

A végén mikor hősünk hősnőnk nevét extázisban „kaffantotta”, annak szende szeme könnybe is lábadt ennyi szerelemtől… sírt a lelkem. Én teljesen megértettem a kis drágát, ebben a helyzetben én is sírtam volna, igaz teljesen más okból…

Aztán később volt még biztonsági jelszó, meg döntés, hogy lassítanak… (Én ugyan az egyszerű kis elmémmel fel nem tudtam fogni, hogy miben nyilvánult meg ez a lassítás, talán abban, hogy lassacskán egymás testét pár nap után teljesen megismerték, de a másik személyiségéről fikarcnyit sem tudtak… beszélgetni még nem beszélgettek egymással, csupán a nyulak intenzív szokásait utánozták minden félórában, meg utána esetleg a kávéfőzésről meg elvétve holmi evésről esett szó… Igaz, egy ilyen őszinte, gyönyörű szerelemben elég ez!)

Na és itt is sejtelmes utalások vannak holmi régmúltban történt sötét bántalmazásokra mindkét hősünk életében. Van pszichológus is, e nélkül tuti nem lenne hiteles az érzelmi sérülés könnyfakasztóan szomorú valósága…

A „történet” szívfájdítóan szomorú szakítással ér véget. Izgatottan várom a folytatást, amiben remélhetőleg még több csavaros fordulattal és még az előzőnél is több érzelemmel örvendezteti meg olvasóit az „írónő”, telis-tele a tőle elvárható gyönyörű kifejezésekkel…

A könyv végére én is szerettem volna bántalmazni valakit, főleg „bestseller szerzőt”! Na, nem szexuálisan, hanem a marokra fogott kis háztartási bárdommal… talán jót tenne a fejének pár csapás… ártani biztos nem ártanék vele, de talán használna…

Elolvastam azt a rövid kis ismertetőt az írónőről. Állítólag a két fantasztikus fia sosem kérte, hogy az anyjuk olvasson fel a könyveiből, aki ezért mérhetetlenül hálás is nekik! Mi a fene! Ez vaj’h miért lehet…? Én pedig azt szeretném látni, hogy a fantasztikus gyerekei olvassák a jó édes anyukájuk idióta firkálmányait és utána szeretném látni a fantasztikus fiúk ábrázatát…!

Nem hiába mondják, hogy Amerika a lehetőségek hazája! Szent igaz! Tuti recept a meggazdagodáshoz unatkozó háziasszonyok számára; két muffin sütés között ülj le gyorsan valamit firkálni! A történet receptje egyszerűbb, mint egy csokis muffiné! Végy egy nagyon jóképű, nagyon gazdag hőst, akinek múltjában valami sötét titok lappang és ez azóta minden éjjel kísérti álmában. (Mondjuk öt évesen erősen megrángatta húga szőke copfját, aki ezt a traumát sosem heverte ki, ami abban nyilvánul meg, hogy felnőttként nem hajlandó két centisnél hosszabb hajat viselni!)

Másik hozzávaló a recepthez a nagyon gyönyörű hősnő, akinek múltját valami csuda szomorú – kizárólag! – szexuális bántalmazás csúf eseménye árnyékolja be, melynek fájdalmas feldolgozásában a pszichológusán kívül még hősünk is segít úgy, hogy félóránként – ez fontos!!! - bárhol, bárhogy, bármikor együtt hódolnak a szexuális szabadosság oltárán. Szóval kutyaharapást szőrével!

Elengedhetetlen még, hogy ismerj és sokat használj különböző vulgáris kifejezést, alpári káromkodást, ezeket add gyönyörű hősnő és sármos, nagy hatalmú milliomos hős szájába! Minden obszcén beszéd megengedett - sőt kötelező! –, bárkiről is legyen szó, ez alól még a jó édes anyukájuk sem kivétel, a siker érdekében róla is illik pár ocsmány viccet megengedni…

Feltétlenül kell még minimum egy meleg barát, akivel minden, de minden szégyenletes és szörnyű dolgát és minden intim titkát megoszthatja hősnőnk, mindezt kellően obszcén megfogalmazásban. Mondanom sem kell, hogy hőseink számára az egymás iránti mérhetetlen, őszinte vonzalom és a csuda nagy szerelem szóbeli kinyilatkoztatását kötelező csakis durva, trágár kifejezések használatával megtenni! E nélkül hiteltelen az egész erotikus románc!

Ezzel kész is a sikeres amerikai szaftosan pikáns „irodalmi” muffin! Falni fogják! A siker pénzzel dagasztja az addigi sovánka háztartási kosztpénz összegét, a hírnév meg egy-kettőre bejuttatja muffin sütő háziasszonyt az irigyelt és elismert New York Times bestseller szerzők hallhatatlan kiváltságosai közé!

Érdemes?

Amikor felvetődött a téma címe: „Olvasó emberként/olvasóként mi dühít fel leginkább egy könyvben?”, nagyvonalúan legyintettem: Engem? Semmi. Bolond lennék dühöngésre pazarolni az időmet és az energiámat. Legfeljebb az bosszant, hogy… ja meg az, amikor… és az is, ha… és ez így folytatódott, míg a lista hossza kezdett aggasztó méreteket ölteni. Hűha, tényleg ezt csinálnám? Ilyen lennék? Na, jól kinézünk! A nagy pozitív gondolkodó. :P

A gond csak az, hogy akkor nem írtam fel, mi dühít… most meg semmi sem jut eszembe.* :(

Illetve majdnem semmi.

Mi dühít fel olvasó emberként?

Az igénytelenség. Ha semmi mást nem írok, ez akkor is elmond mindent.

Sokan lenézik azt a műfajt, amelyben alkotok, amelyet olvasok. Az utóbbi nem izgat különösebben, a lényeg, hogy jól érzem magam. Akinek nem tetszik… na, az úgy járt. :D 

Az előbbi érzékenyen érint, mert nagyon komolyan veszem a munkám, akkor is, ha annak az eredménye csak (!) „egy kis romantikus semmi-könyv”. Nem mondom, hogy hibátlanul dolgozom. Vannak szándékos „elfordításaim”, mert szerintem az úgy magyaros, és vannak bődületes tévedéseim… nem vagyok rájuk büszke, de! Igyekszem mindig a lehető legjobbat kihozni magamból. Keresek, kutatok, kérdezek, utánanézek mindennek, amiben bizonytalan vagyok. Ehhez képest őrjöngeni tudok…

- ha fércművet kapok a pénzemért;

- ha olvasóként olyan hülyének néznek, hogy télen csak téli borítós, nyáron csak nyári borítós könyveket veszek, ezért összevissza adnak ki egy sorozatot (amely állítólag nem függ össze, ezért, igaz, így az első kötetben tizenkilenc éves anyuka a harmadik kötetre visszafiatalodik tizenhét éves ártatlan leánnyá, de a lényeg, hogy nem függnek össze a sorozat kötetei még az író szerint sem:)

- ha egy sorozatnak kiadják a 2., 3. és 4. kötetét, de nem jelentetik meg az elsőt és az ötödiket;

- ha félbehagyják a sorozatot;

- ha két külön sorozat részeit teszik egy kötetbe (legfeljebb széttépem, vagy kettőt veszek belőle);

- ha egy könyvet a kiadó úgy megcsonkít, hogy az előszó mindjárt el is tűnik, mint szürke csacsi a ködben (nem féloldalka volt), és a hét oldalas (A4) első fejezetből egy oldal lesz, igaz, ide legalább írtak egy olyan bekezdést, amelyik az eredetiben benne sincs, elhaláloztatva a nagyit, aki az eredeti műben vígan él még ebben a fejezetben;

- ha bármi módon megcsonkít;

- ha tele van nyomdahibával a könyv;

- ha már az első olvasáskor szétesik egy könyv...

- ...s ha engem bunkóznak le, mert minőséget várok el a pénzemért. Ebből következik, hogy (majdnem) meg is értem a kiadókat, ha beérik a silány minőséggel, elvégre ha az olvasó is beéri, miért erőltetné meg magát.

Klasszikus példája ennek egyik kiadónk, amely a manapság népszerű... hm... szóval népszerű könyveket, gyakran felejthető minőségű fordításban, méregdrágán; szemét módon akciózik, jól kitolva az olvasóival; a fordítók sem lehetnek biztosak benne, hogy megkapják a pénzüket; belekezd sorozatokba, majd félbehagyja őket; az olvasók feszt panaszkodnak, hogy milyen szemetek... és veszik a könyveiket. Innentől kezdve miért ne engedhetné meg magának a kiadó, hogy szemét legyen?

sugar-crusted French toast
(cukrozott bundáskenyér)

Hirtelen ennyi jutt eszembe - de lehet, hogy később majd folyamatosan kiegészítem -, és akkor csak megemlítettem a félrefordítások kimeríthetetlen tárházát, és itt elsősorban olyan félrefordításokra gondolok, amely csak sima szótározás vagy Google kérdése lett volna. Például nem először találkozom a reggelire fogyasztott „francia pirítós”-sal. French = francia, toast = pirítós, csak nem vesztegetjük mán a drága időnket a szótárra. (Én a klasszikus Scotch bakim óta nem kockáztatok.) Gondolom, ezek az emberkék a „running water”-t futó víznek fordítják, a guinea pig guineai malac lesz az ő olvasatukban, az irigység zöld, és így lesz a pacsiból „adj egy ötöst”. :(

Give me a five.
(Pacsit!)

Nem csak olvasóként, fordítóként, hanem angoltanárként is a hajamat tépem a mostanában elharapózó Mr./Mrs./Miss (és társai) XY megszólítás és tegeződés párosítása olvastán. Számomra ez egyszerre árulkodik az angol kultúra és a magyar nyelv hiányos ismeretéről.

A Mr./Mrs./Miss (és társai) XY az angolban is „formal”, azaz magázás, de magyarul sem veszi igazán jól ki magát, amikor egy tizenéves azt mondja:

- Helló, tanárnő! Emlékszel még rám?

Nem! Ez bizony sokkal magyarosabb, ütősebb is (jobban átadja a gyáva gyilkost, aki esztelenül öl ugyan, de annyira nem tökös, hogy a volt tanárát tegezze) így:

- Helló, tanárnő! Emlékszik még rám?

Szomorú, mert szegényedik a nyelv, ha úton-útfélen indokolatlanul tegezünk.

S hogy lett a cím az, ami? Gondolom, mindenki vágja rá a választ.

Tudok változtatni bármin azzal, hogy őrjöngök?

Kinek ártok véle?

Érdemes?

A témában írtak még:

Anaria: Amikor Anaria olvasás közben átmegy Morgó szerepébe
Andi: Dühöngések és sikolyok? :)
Bea: Gonosz könyvek? - avagy mitől megyek a falnak olvasás közben
Catriana: Én is dühöngök egy kicsit
FFG: Témázunk - avagy mivel üldözhetnek a kopaszság felé...
Ilweran: Fogjatok le, mert falhoz vágom - avagy mi az, ami leginkább dühít egy könyvben?
Laura Arkanian: Repül a nehéz könyv
Nima: Dühítő
PuPilla: Jelige: dühítő
reea: Amitől még egy könyv is a falnak megy
Szee: Témázzunk! - Balfaszkodás
Zenka: Könyvek, amiket a sarokba hajítottam

Később még bővülhet a lista. :)
____________________________
* Elolvasgattam az eddig bejegyzéseket. Minden megvan bennük, amit én is írhattam volna, ha eszembe jut. 98-99%-ban egy srófra jár az agyunk, s azt a mindössze egy-két százalékocskát az teszi ki, hogy nagyrészt olyan könyveket fordítok, amelyekkel blogoló társaimat ki lehet kergetni az világ. Többségében meg is értem őket (kedvelem ugyan a romantikát, de ettől még látom a hibáit), csak épp, ahogy említém, ismerem az általam befektetett munkát.
S mint azt úton s útfelen hangoztatám: olvasóként átlapozhatom a nekem nem tetsző részeket (annak reményében, hogy lesz nekem tetsző rész is:), de fordítóként... ;)

Témázunk... Komfortzónából való kilépés

Nem vagyok az a kifejezett blogíró. Aki idetéved az oldalamra, látja, ritkán szólalok meg, ha könyvről írok, igyekszem a legegyszerűbben megoldani, és igazán csak akkor jön meg a szavam, ha magamról beszélek vagy ha fortyogok valami miatt.

Ha megszületik ez a bejegyzés (pláne, ha napvilág helyet blogot lát), az számomra máris valamiféle komfortzónából való kilépést jelent.

Azt mondják, négyfajta ember van, én abból egyet bírtam megjegyezni: aki a kényelme iránt elkötelezett.

Ez vagyok én.

Mindennél fontosabb számomra a kényelmem, a biztonságom, a komfortzónám.

Néha-néha persze kidugtam a kislábujjamat, az orromat, sőt egy-egy lépést is megtettem kifelé (személyiségfejlesztő tréningek, klubok, „baráti” társaságok), de hol hosszabb, hol rövidebb idő után újra a komfortzónámban találtam magam.

A kényelem mindenekelőtt.

A biztonság mindenekelőtt.

Csak nehogy támadható felületet nyújtsak.

Nehogy megtaláljanak.

Nehogy kinevessenek.

Nehogy… nehogy… nehogy…

Jó nekem a szobámban a könyveimmel.

Talán furcsa ezt hallani egy tanár szájából, hiszen a pedagógus már csak foglalkozásánál fogva is olyan ember, aki kirakatban van, akit megtalálnak, aki támadható, akinek felelősséget kell vállalnia… csupa-csupa olyan dolog, ami elől egész életemben (sokáig magam előtt sem bevallva) menekültem.

Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz (akarok?), akkor azt mondom, nem lett volna szabad tanárnak lennem. Még ma sem vagyok benne biztos, hogy átmennék-e egy pszichológiai teszten, pedig rengeteget változtam az idők során… méghozzá leginkább jó irányba (na jó, néha némi cikkcakkal:).

Ezzel együtt (vagy ennek ellenére) állítom, hogy nem voltam rossz tanár… igaz, jó sem, olyan jó semmiképp, amilyet elvártam volna magamtól.

Imádtam gyerekek közt lenni, tanítani.

Imádok gyerekek közt lenni, tanítani… már nem annyira.

Valami megváltozott. Annyira megváltozott, hogy már nem volt öröm bemenni az órára… és az nem jó, nagyon nem jó.

Ezért nem egész huszonhét év tanítás után kiléptem.

Hát eljutottam ide is, ezért az egy mondatért kezdtem az egész bejegyzést.

Igazából még ma is alig hiszem el, hogy ötvenévesen megtettem.

Otthagytam az iskolát, a saját lábamra álltam… és állok azóta is.

Mit jelentett?

Mondanám, hogy mindent, de ez csak félig igaz.

Felszabadultam.

Az addigi életemhez képest valósággal lubickoltam, élveztem és élvezem minden percét, pillanatát.

S akkor miért nem jelentett mégis mindent?

Mert még mindig nem engedem meg magamnak.

Kiléptem a komfortzónámból, de az összekötő zsinórt nem vágtam el. Időről időre visszahúzódom a csigaházamba, vagy elegánsabban mondva, az elefántcsonttornyomba.

Visszaolvasva, amit eddig írtam, halványan mosolygok magamon. Lám csak lám, már megint miről, ill. kiről szól minden?

A téma: határok feszegetése, komfortzónából való kilépés. Eddig még csak stimmelne. Milyen új műfajokat próbáltál vagy próbálnál ki? Hoppá! Vajon a tanári pálya feladása és a fordításra való átnyergelés új műfajnak számít? Gyanítom, nem feltétlen.

Most vagyok gondban. Szívesen témáznék, de egy fura korlát akadályoz. Még a gimiben szereztem be, rögtön az első irodalom témazáró dolgozatnál, hivatalosan azt hiszem, krónikus fogalmazásgátlásnak (vagy fogalmazásgátoltságnak) hívják. Alaptünete: nincs saját véleményem; szövődménye: nem tudok szabadon fogalmazni. Mivel általánosban a legjobb fogalmazók közt voltam, és olvasni is szerettem, fel nem foghatom, hogy alakulhatott ki. Talán kinevettek, de roppant kellemetlen. Nem halálos persze, és abban a pillanatban, amikor van alkalmam beleolvasni mások írásaiba, átszakad a gát, és megy a munka. S bármilyen hihetetlen, nem azt írom le, amit másnál olvastam (természetesen vannak közös pontok, ha hasonlóan vélekedünk valamiről).

Új műfaj? Mivel az utóbbi tizenkét évben – mióta fordítok – meglehetősen leragadtam a romantikánál (amúgy is romantikus lélek vagyok, nem volt nehéz), azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy számomra Kristen Ashley könyve – bárhová is sorolják hivatalosan – abszolút új műfaj. Nem hiszem, hogy magamtól kipróbáltam volna. Ha a kezembe kerül, valószínűleg az első tíz-húsz oldal után leteszem.

Miért is?

Noha egyébként nem tartom magam öregnek, bizonyos dolgokban mégis maradi vagyok. Nem könnyű ezt így leírni, de lassan elfogadom ezt a tulajdonságomat. Ez a maradiságom mondatja vélem, hogy egy könyvben nem akarok mocskos beszédet olvasni. Ne attól legyen a könyv, a film, a színdarab mai meg modern, hogy feszt káromkodik. Verebes egyszer azt válaszolta egy a káromkodás miatt reklamáló néző levelére, hogy az életben is így beszélünk. Napokig őrjöngtem utána. Szívesen megkérdeztem volna a művész urat, akinek akkor még kicsi volt a gyereke, hogy mit szólna, ha a gyerek azzal menne haza, hogy a tanárnő végigkáromkodta az órát. Neki is azt mondaná, hogy teljesen rendjén való, mert „az életben is így beszélünk”? Tán tíz évnél is régebben történt, de a mai napig nem felejtettem el és nem is fogadtam el. Azért olvasok, hogy kikapcsolódjak, élvezni akarom, amit olvasok. A mocskos beszéd nekem nem kikapcsolódás, nem élvezet, mint ahogy mások(!) intim ágybeli tevékenysége sem.

Szóval nem, vannak műfajok, amelyeket magamtól nem próbálnék ki, még akkor sem, ha veszítek vele (szép példa erre Tiffany Reisz könyve, a Siren )

Ha nem volt bevezetés, s a tárgyalás is csak lazán egymás után rakott mondatok tömkelege, kell-e a végére befejezés, összegzés?
A témaajánlóban két szó ragadja meg a figyelmem: Hasznos? Felesleges? Én is két szóval válaszolnék: Igen. Nem. Legyen az „csak” egy irodalmi műfaj, vagy maga a nagybetűs Élet, érdemes legalább egyszer kilépni, újat tapasztalni, mert mindenképp gazdagabbak leszünk általa. Én már megtapasztaltam a csodát, és mindenkinek kívánom, hogy része legyen benne.

Témázunk...

Néhány blog összebeszélt és úgy döntött, közös témát választ, közös időpontot, és az így született remekműveket egyszerre teszi  közzé a blogján.

Mostani témánk: A határok feszegetése az olvasásban, komfortzónából kilépés, új műfajok kipróbálása

Ha érdekel a téma, még ezeken a blogokon olvashatsz róla: 

Andi élményei: A kikapcsolódós olvasásunk biztonsága

FFG Book: Határok szétfeszítésén innen és túl

Keményfedél: Műfaji kirándulás
Könyvgalaxis: Én és komfortzónám
Könyvszeretet: Témázgatunk - Átlépni a komfortzónát  

Könyvvizsgálók: Komfortzónákról és azok felrúgásáról
Miamona könyveldéje: Témázunk: Határ a csillagos ég!? 
Napi falat: Nyúlik, mert nyújtom

Pupilla olvas: Határok feszegetése - kilépés a komfortzónából

Szilvi irkál: Témázzunk! - Határaink feszegetése

When Anaria Went to The Bookshop..:  Amikor Anaria kilépett a komfortzónájából

Zenka szerint a könyvek...: Te jó ég, ez most komoly?

A témához csatlakoztak még:

Bookworm Katacita: Bár a komfortzóna egy elcsépelt szó...
Catriana blogja: A komfortzónám távoli határai
Dóri Online Olvasónaplója: Az a bizonyos komfortzóna
Egy Bátor Nyúl esetei: Komfortzónák
Horsegirl olvasmányai: Én és a komfortzóna
Ír gulyás és csalamádé: Olvasási válság (na ne, már megint?) meg a komfortzóna, avagy mitől megyek a falnak 
Könyves kalandozások: Óvatos duhaj
On Sai regények: Határon innen és túl, könyvek és élmények


(Ha kimaradt valaki, nyugodtan szóljon rám! :)

 

Szívesen olvasnám magyarul... 5.

J. S. Taylor: Masquerade

Elbolondíthat egy utcalány egy lordot?
Lóvá tehet-e mindenkit?
Lizzy Ward sohasem akarta a Piccadilly utcáin végezni, így aztán,
amikor egy jóképű lord egy éjszakára megveszi a szolgáltatásait,
úgy tűnik, megfordul végre a szerencséje.
De Lord Hays nem a bájaiért akarja Lizzyt. Olyan lányra van szüksége, akivel port hinthet az arisztokraták szemébe.
A kérdés, hogy képes-e Lizzy eljátszani az előkelő hölgyet.
Vagy talán élete eddigi legfelkavaróbb viszonya vár rá? 

Elfogult vagyok.

Tulajdonképpen egyetlen mondatból is állhatna ez az egész bejegyzés… vagy elég lenne egyetlen filmcím.

 

Pretty Woman

Aki szerette a filmet, és nem bánja egy történet más környezetbe helyezett újrafeldolgozását, az egyszerűen imádná ezt a könyvet.

Ebből következik persze, hogy aki nem vevő az ilyesmire, az bosszankodva fogja félredobni, hogy ez nem más, mint a Pretty Woman. J Azok sem fogják kézbe venni, akik idegenkednek az egyes szám első személyű narratívától, illetve a nekem roppant szokatlannak tűnő a jelen idejű elbeszéléstől. Ezzel nálam véget is ér a negatívumok felsorolása. Egyszer-kétszer túlzásnak találtam a szalon vagy az ember aprólékos részletekbe menő leírását, de tényleg nem tudok mást felhozni ellene.

A történetvezetése körülbelül ugyanaz, mint a filmé.

Lizzy utcalány, aki két társával megszökött a bordélyból, s most az egyikkel közös szobát bérelnek. Nem lakbérrel tartoznak, hanem holmi elemelt ruha miatt jelenik meg a végrehajtó. Hősünknek természetesen nem makrancos autóval, hanem makrancos lóval gyűlik meg a baja, és a hősnő sem előkelő szállodába, hanem a férfi saját városi villájába vezeti grófot, akit egyébként Edwardnak hívnak, akárcsak a filmben, és a számító barát, Phillip sem hiányzik a könyvből. Az üzlet erkölcsi része ezúttal nem a rombolásról szól, hanem a rabszolga-kereskedelemről, és az olvasónak nem kell csalódnia, hősünk végül helyes döntést hoz.

A film szinte minden lényegesebb jelenete megjelenik a történetben: ruhavásárlás, üzleti vacsora, séta a parkban, színházlátogatás, a sértés, amiért a lány ott akarja hagyni még a hét letelte előtt Edwardot, a végső nagy dulakodás Phillippel, stb. Gyakorlatilag nem tudtam letenni a könyvet, annyira izgatott, hogy mielőbb felfedezzem a már ismert jeleneteket új köntösben.

Akad egy-két új elem is a filmhez képest, amely azonban csak tovább fűszerezi a történetet. Phillipnek például van egy húga… Edwardnak él az édesanyja… kiderül, hogy Lizzy, ill. Elizabeth, ahogy Edward következetesen nevezi, remekül megállja a helyét egy farfekvéses borjú születésekor is…

Elizabeth amúgy sem szokványos utcalány. Tud olvasni és valamennyire művelt is. Vannak ambíciói, szabad, önálló életre vágyik, és amikor esélyt kap rá, bármennyire szereti is Edwardot, nem habozik megragadni a lehetőséget, kezébe venni a sorsát (bár ezt már akkor megtette, amikor volt bátorsága megszökni a bordélyházból). Egyszóval minden porcikájában ugyanolyan szerethető hősnő, mint a film Vivienje.

Edward, akárcsak a filmben, nem könnyű gyerekkorral és nehéz, kegyetlen természetű apával volt megátkozva. Egészen fiatalon kezdett foglalkozni a birtok ügyeivel, mert nem akarta, hogy apja elherdálja a vagyont. Élete kemény munkával telt egészen addig a napig, amíg nem találkozott Elizabethtel. Azért megy Londonba, hogy hajót vásároljon, mert a kereskedelemben látja a lehetőséget, hogy nyereségessé tegye a birtokot.

Edward tökéletes megfelelője a XX. századbéli kemény üzletember XIX, századeleji törekvő földbirtokosának. S ahogy a filmben Vivien egy új életet tár fel a beszűkült világú üzletember előtt, ugyanezt teszi Elizabeth is a földesúrral. Szerencsére Edward XX. századi „elődjéhez” hasonlóan meglehetősen „laza”, nem kötik a kor merev szokásai, el tud szakadni – ha nem is mindig könnyen – az előítéletektől… olyannyira, hogy végül ki is tud lépni a megszokott környezetből, hogy boldog lehessen választottjával.

Igen, igazi Hamupipőke történet. Megunhatatlan, játszódjék bármely korban, s legyen az ember akárhány éves. Ha szereti a tündérmeséket, szeretni fogja ezt a könyvet is.