Érdemes?

Amikor felvetődött a téma címe: „Olvasó emberként/olvasóként mi dühít fel leginkább egy könyvben?”, nagyvonalúan legyintettem: Engem? Semmi. Bolond lennék dühöngésre pazarolni az időmet és az energiámat. Legfeljebb az bosszant, hogy… ja meg az, amikor… és az is, ha… és ez így folytatódott, míg a lista hossza kezdett aggasztó méreteket ölteni. Hűha, tényleg ezt csinálnám? Ilyen lennék? Na, jól kinézünk! A nagy pozitív gondolkodó. :P

A gond csak az, hogy akkor nem írtam fel, mi dühít… most meg semmi sem jut eszembe.* :(

Illetve majdnem semmi.

Mi dühít fel olvasó emberként?

Az igénytelenség. Ha semmi mást nem írok, ez akkor is elmond mindent.

Sokan lenézik azt a műfajt, amelyben alkotok, amelyet olvasok. Az utóbbi nem izgat különösebben, a lényeg, hogy jól érzem magam. Akinek nem tetszik… na, az úgy járt. :D 

Az előbbi érzékenyen érint, mert nagyon komolyan veszem a munkám, akkor is, ha annak az eredménye csak (!) „egy kis romantikus semmi-könyv”. Nem mondom, hogy hibátlanul dolgozom. Vannak szándékos „elfordításaim”, mert szerintem az úgy magyaros, és vannak bődületes tévedéseim… nem vagyok rájuk büszke, de! Igyekszem mindig a lehető legjobbat kihozni magamból. Keresek, kutatok, kérdezek, utánanézek mindennek, amiben bizonytalan vagyok. Ehhez képest őrjöngeni tudok…

- ha fércművet kapok a pénzemért;

- ha olvasóként olyan hülyének néznek, hogy télen csak téli borítós, nyáron csak nyári borítós könyveket veszek, ezért összevissza adnak ki egy sorozatot (amely állítólag nem függ össze, ezért, igaz, így az első kötetben tizenkilenc éves anyuka a harmadik kötetre visszafiatalodik tizenhét éves ártatlan leánnyá, de a lényeg, hogy nem függnek össze a sorozat kötetei még az író szerint sem:)

- ha egy sorozatnak kiadják a 2., 3. és 4. kötetét, de nem jelentetik meg az elsőt és az ötödiket;

- ha félbehagyják a sorozatot;

- ha két külön sorozat részeit teszik egy kötetbe (legfeljebb széttépem, vagy kettőt veszek belőle);

- ha egy könyvet a kiadó úgy megcsonkít, hogy az előszó mindjárt el is tűnik, mint szürke csacsi a ködben (nem féloldalka volt), és a hét oldalas (A4) első fejezetből egy oldal lesz, igaz, ide legalább írtak egy olyan bekezdést, amelyik az eredetiben benne sincs, elhaláloztatva a nagyit, aki az eredeti műben vígan él még ebben a fejezetben;

- ha bármi módon megcsonkít;

- ha tele van nyomdahibával a könyv;

- ha már az első olvasáskor szétesik egy könyv...

- ...s ha engem bunkóznak le, mert minőséget várok el a pénzemért. Ebből következik, hogy (majdnem) meg is értem a kiadókat, ha beérik a silány minőséggel, elvégre ha az olvasó is beéri, miért erőltetné meg magát.

Klasszikus példája ennek egyik kiadónk, amely a manapság népszerű... hm... szóval népszerű könyveket, gyakran felejthető minőségű fordításban, méregdrágán; szemét módon akciózik, jól kitolva az olvasóival; a fordítók sem lehetnek biztosak benne, hogy megkapják a pénzüket; belekezd sorozatokba, majd félbehagyja őket; az olvasók feszt panaszkodnak, hogy milyen szemetek... és veszik a könyveiket. Innentől kezdve miért ne engedhetné meg magának a kiadó, hogy szemét legyen?

sugar-crusted French toast
(cukrozott bundáskenyér)

Hirtelen ennyi jutt eszembe - de lehet, hogy később majd folyamatosan kiegészítem -, és akkor csak megemlítettem a félrefordítások kimeríthetetlen tárházát, és itt elsősorban olyan félrefordításokra gondolok, amely csak sima szótározás vagy Google kérdése lett volna. Például nem először találkozom a reggelire fogyasztott „francia pirítós”-sal. French = francia, toast = pirítós, csak nem vesztegetjük mán a drága időnket a szótárra. (Én a klasszikus Scotch bakim óta nem kockáztatok.) Gondolom, ezek az emberkék a „running water”-t futó víznek fordítják, a guinea pig guineai malac lesz az ő olvasatukban, az irigység zöld, és így lesz a pacsiból „adj egy ötöst”. :(

Give me a five.
(Pacsit!)

Nem csak olvasóként, fordítóként, hanem angoltanárként is a hajamat tépem a mostanában elharapózó Mr./Mrs./Miss (és társai) XY megszólítás és tegeződés párosítása olvastán. Számomra ez egyszerre árulkodik az angol kultúra és a magyar nyelv hiányos ismeretéről.

A Mr./Mrs./Miss (és társai) XY az angolban is „formal”, azaz magázás, de magyarul sem veszi igazán jól ki magát, amikor egy tizenéves azt mondja:

- Helló, tanárnő! Emlékszel még rám?

Nem! Ez bizony sokkal magyarosabb, ütősebb is (jobban átadja a gyáva gyilkost, aki esztelenül öl ugyan, de annyira nem tökös, hogy a volt tanárát tegezze) így:

- Helló, tanárnő! Emlékszik még rám?

Szomorú, mert szegényedik a nyelv, ha úton-útfélen indokolatlanul tegezünk.

S hogy lett a cím az, ami? Gondolom, mindenki vágja rá a választ.

Tudok változtatni bármin azzal, hogy őrjöngök?

Kinek ártok véle?

Érdemes?

A témában írtak még:

Anaria: Amikor Anaria olvasás közben átmegy Morgó szerepébe
Andi: Dühöngések és sikolyok? :)
Bea: Gonosz könyvek? - avagy mitől megyek a falnak olvasás közben
Catriana: Én is dühöngök egy kicsit
FFG: Témázunk - avagy mivel üldözhetnek a kopaszság felé...
Ilweran: Fogjatok le, mert falhoz vágom - avagy mi az, ami leginkább dühít egy könyvben?
Laura Arkanian: Repül a nehéz könyv
Nima: Dühítő
PuPilla: Jelige: dühítő
reea: Amitől még egy könyv is a falnak megy
Szee: Témázzunk! - Balfaszkodás
Zenka: Könyvek, amiket a sarokba hajítottam

Később még bővülhet a lista. :)
____________________________
* Elolvasgattam az eddig bejegyzéseket. Minden megvan bennük, amit én is írhattam volna, ha eszembe jut. 98-99%-ban egy srófra jár az agyunk, s azt a mindössze egy-két százalékocskát az teszi ki, hogy nagyrészt olyan könyveket fordítok, amelyekkel blogoló társaimat ki lehet kergetni az világ. Többségében meg is értem őket (kedvelem ugyan a romantikát, de ettől még látom a hibáit), csak épp, ahogy említém, ismerem az általam befektetett munkát.
S mint azt úton s útfelen hangoztatám: olvasóként átlapozhatom a nekem nem tetsző részeket (annak reményében, hogy lesz nekem tetsző rész is:), de fordítóként... ;)