Anekdotázunk?

"Mert legalább egy könyves sztorija mindenkinek van" - írja PuPilla. Erre én itt töröm a fejem vagy egy hete, és semmi. Létezik, hogy majd' fél évszázadnyi könyves múlttal egy jó történetem se legyen? (*irul-pirul*) Végül egyhetes agytúráztatás után feladtam. Tetszik-nem tetszik, ez a kör kimarad, mert az egyetlen soványka "sztori" még elsős koromból származik, annak is csak farka vagyon, mert a füle eszembe sem jut. Ki tudja, mi késztet egy ártatlan, hétéves leányzót arra, hogy a finom, kemény fedelű Gőgös Gúnár Gedeonnal jól fejbe csapja a padszomszédját. S hogy az úriemberek már a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején is ritkaságszámba mentek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az ominózus ifjú ember válaszul meglendítette a tisztasági csomagját, és jól képen mázolt. No, szaladtam is bőgve a tanárnénikhez, de a sunyi gonoszok viszonylag rövid faggatózás után rájöttek, hogy a dolog úgy kezdődött, hogy Zolika visszaütött, és cseppet sem sajnáltak, sőt valószínűleg csak azért nem kaptam intőt, mert harci sebtől vérezve így is halálra voltam rémülve. Mondanom sem kell, végtelenül fel voltam háborodva eme tanári közönyön, már csak azért is, mert nagyon helyesen éreztem, hogy én vagyok a saras. A rövid csetepaté emlékét pedig a mai napig őrzöm a bal szemöldökömön vágás (csini szőrhiány) formájában, a tisztasági csomagban ugyanis olló volt, s ha csak egy kicsit lejjebb talál el...

Mivel ez soványka zsákmánynak tűnt, úgy véltem, itt a legjobb alkalom, hogy népszerűsítsem egyik kedvenc szerzőmet. Engedélyt kértem s kaptam a GABO kiadótól egy "rövid" könyves részlet közlésére.

[Darius] Épp a birtokot járta be új tiszttartójával, Purchase-szel, amikor Goodbody érkezett lihegve és izzadtan.

Már az is meglepte Dariust, hogy a végtelen türelmű, csendes és szinte láthatatlan inas túlmerészkedett a valaha rendezett kertek biztonságán. Az azonban, hogy az út nagy részét láthatóan futva tette meg, egyenesen megdöbbentette.

– Mi történt? – érdeklődött. – Ég a ház? Vagy a mosónő túlságosan merevre keményítette a gallérjaimat?

– Uram – zihálta Goodbody. – A könyvei.

Darius megdermedt.

Csak azokat a könyveket hozta magával Londonból, amelyekről úgy vélte, szükség lehet rájuk, ha utána akar nézni valaminek a gazdasággal kapcsolatban. A könyveket a hálószobájában tárolta, ahonnan Goodbodyt kivéve mindenkit kitiltott.

Ez azért történt így, mivel a legcsekélyebb mértékben sem bízott Lady Charlotte-ban. Könnyen el tudta képzelni, hogy a lány ezernyi bosszantást tervel ki, amellyel kellemetlenkedhet neki, különösen, ha a buldogot is segítségül hívja.

Daisy jól idomított és jó természetű kutyának tűnt. Ám egy buldog, különösen, ha fiatal, szorgos állat tud lenni. Ha nem üldözhet patkányokat, talál magának más rágcsálnivalót.

Csak nem jutott be – vagy engedték be – a hálószobába?

– Mi van a könyvekkel? – kérdezte nagyon nyugodtan.

– Néhány ládányi érkezett belőlük ma délelőtt – felelte Goodbody. – Nem értesítettek róla, uram, különben azonnal szóltam volna önnek. Én is csak nemrég szereztem róluk tudomást, amikor véletlenül elmentem a könyvtár előtt. Láttam, hogy a ládákat kinyitották, és Lady Charlotte a könyveket rakosgatja. – Az inas egy pillanatra elhallgatott. – Nem az én tisztem, hogy egy hölgynek megmondjam, mit tegyen, de nem voltam biztos benne, uram, hogy tájékoztatta-e a hölgyet a szisztémájáról.

Darius kevesebb, mint két tucat kötetet hozott magával. Ezek elfértek egyetlen utazóládában.

– Néhány ládányi könyv – mormolta, miközben rossz előérzet lett úrrá rajta.

– Igen, uram. A mennyiségből ítélve, a teljes könyvtára megérkezett – mondta Goodbody. – Minden kötet.

Darius gyűjteménye több száz könyvet tartalmazott. Sok ritkaság is akadt köztük, és néhányuk pótolhatatlan volt.

– De én nem küldettem értük – értetlenkedett. – Biztos vagyok benne, hogy… Ó, az ördögbe is!

Az anyja. Biztos az ő mesterkedése van e mögött. Az akarata ellenére szolgákat küldött a Beechwood-házba, hogy előkészítsék Dariusnak. Ezek a nem kívánt szolgák a hét elején visszatértek Londonba. Anyja vagy tőlük, vagy kiterjedt levelezése által bizonyára értesült róla, hogy Lady Lithby kézbe vette a Beechwood-ház rendbehozatalát.

Anyja egyszerűen úgy döntött, hogy utána küldi a könyveket.

Anélkül, hogy vele megbeszélte volna.

Szokás szerint.

Gyakorlatilag attól a pillanattól fogva, hogy megszületett, Dariusnak erővel kellett kikövetelnie az őt megillető helyet, különben háttérbe szorították, elnyomták a körülötte lévő erős egyéniségek. Ha nem volt jelen, hogy kiálljon magáért, az anyja döntötte el, mi a jó neki.

Most pedig becses könyvei egy olyan nő kezében vannak, aki nyilvánvalóan úgy vélte, Darius életéből hiányzik a szenvedés és a megpróbáltatás, és szilárdan eltökélte, hogy változtat ezen a helyzeten.

Darius felpattant a lovára és vágtatva indult vissza a házba.

* * *

Darius berobbant a könyvtárba, aztán dermedten megtorpant.

Lady Charlotte a könyvtári létra közepe táján állt a kezében egy könyvvel. Ruhája poros volt és pókhálók tapadtak rá. Csipkés főkötője bizonyára fehér volt valaha. Most inkább szürkének tűnt, és a haj, amelyet óvnia kellett volna, kiszabadult a fogságából, és a szőke fürtök a lány tarkójára tapadtak. Kötényének szalagjai csodásan gömbölyű fenékre lógtak, amelynek formája – hála az izzadságtól nedves bőrre tapadó fehérneműnek – tantaluszi kínokat okozó tökéletességgel kirajzolódott a ruha alatt.

Apró porcica ragadt a lány lábbelijének talpára, arra a rövid szárú cipőre, amely túl gyengének tűnt ahhoz, hogy cipőnek lehessen nevezni. Dariusnak fogalma sem volt róla, minek hívják. Csak annyit tudott, hogy megmutatja a boka vonalát, és a harisnya kis részét is megpillantotta, amikor a lány felnyúlt, hogy a helyére tegye a könyvet.

Beléptére Lady Charlotte kurta pillantást vetett rá, s csak utána emelt fel egy könyvet a létra legfelső fokáról.

– Valami baj van, Mr. Carsington? – érdeklődött kedvesen. – Talán kigyulladt a serfőzőház? Vagy netalán felfedezte végre, hol bujkálnak a beígért patkányhordák? Szegény Daisy unatkozik.

Darius elszakította a tekintetét a hölgy fenekéről és bokájáról, és a kutyára nézett. A buldog a létra mellett feküdt és szorgosan rágcsált valamit. Nevének hallatán reménykedve felpillantott.

Darius a mancsai közt lévő valamire meredt.

– Az ott egy könyv… könyv volt, amit rágcsál?

– Fordyce Prédikációi.

Darius lélegzete egy pillanatra elakadt, de aztán megnyugodva fellélegzett, és beljebb sétált a könyvtárba, a ládák közti keskeny ösvények közt kígyózva.

– Az nem az enyém – állapította meg. – A gyűjteményemben egyetlen prédikációskönyv sem található.

– Miért is nem lepődtem meg? – mormolta a lány.

Bár Darius hallása jobb volt, mint a legtöbb emberé, úgy tett, mintha nem értette volna a lány szavait.

– Elnézést, hogy mondta? – lépett közelebb a létrához.

– Nem az öné, ez csak természetes – mondta érthetőbben Lady Charlotte. – Sohasem engedném meg Daisynek, hogy megrágja az ön valamelyik könyvét. A prédikációskönyv az enyém, de amint látja, Daisy sokkal több élvezetet talál benne.

Valami kattant Darius elméjének mélyén, de a gyakorlatilag az orra előtt lévő formás fenék elhomályosította a gondolatait.

– Akkor bizton remélhetem, hogy azt is udvariatlanságnak tartaná, ha Daisy lepisilné valamelyik könyvemet? – kérdezte.

Lady Charlotte halk, fuldoklásszerű hangot hallatott. Nevetett volna? Vagy csak port lélegzett be? Darius egy kicsit közelebb húzódott a létra egyik végéhez, hogy a lány arcába nézhessen. Nem látta rajta a nevetés jeleit.

– Természetesen azt sem engedném meg soha – nyugtatta meg Charlotte a férfit.

Darius ismét a lány arcára nézett. Nem értette a viselkedését… de tény, hogy az esze nem is járt valami fürgén. Látta, hogy az orcája kipirult. Látta, hogy néhány szőke hajfürt a homlokára tapadt. Látta, hogy vékony verítékréteg borítja az arcát és a nyakát.

Nem volt szokatlan, hogy egy úriember izzadni lát egy előkelő hölgyet. De leginkább akkor látta őt ilyen állapotban – maga fölött, maga alatt vagy maga mellett –, amikor heves csatát vívott vele szeretkezés közben.

Dariust elöntötte a forrósság, s ágyékát egyáltalán nem ismeretlen érzés bizsergette meg.

Ne vesztegesd az idődet! – intette le a nemi szervét.

De az nem hallgatott rá. Csakis a meleg, nedves női testre koncentrált. Esze sem segített. Elméje a feldúlt ágyon fekvő zilált és felhevült nő képeit vetítette elé.

– Mit csinál azon a létrán? – kérdezte bosszúsan. – Ezernyi szolga tüsténkedik a házban. Nem az lenne a dolga, hogy egy karosszékben ülve limonádét kortyolgasson és ugráltassa őket?

– Már ellenőriztem a munkájukat – felelte higgadtan Lady Charlotte. – A londoni szolgák épp csak megmutatták a seprűt a padlónak, és azt még takarításnak is nevezték. Meghagytam a mi embereinknek, hogy rendesen csinálják meg, mialatt én szétválogatom a könyveket. De más dolog a takarítás, és más a könyvek elpakolása. Nem mindegyik szolga tud jól olvasni, némelyik meg épp csak egy kicsit. Egyszerűbbnek tűnt, ha én magam csinálom.

Kézfejével megdörzsölte a homlokát, piszokcsíkot hagyva maga után.

– A könyvek elrakása kemény munka – jegyezte meg Darius. – Vörös az arca, és izzad is.

– Egy úriember nem vesz észre ilyesmit – pirított rá Lady Charlotte.

– Honnan vette ezt a képtelenséget? – csodálkozott Darius. – Ez pontosan az a fajta dolog, amit egy férfi észrevesz.

– De én úriembert mondtam.

– Az úriemberek is férfiak – vont vállat Darius. – De azt hiszem, arra gondol, hogy úgy kellett volna tennem, mint aki nem veszi észre. Ez is egyike azoknak az ostoba társasági szabályoknak.

– És ön nem hisz a szabályokban – állapította meg szárazon a lány.

– Nem jobban, mint ön – vágott vissza Darius. – Tudom, hogy az is a szabályok ellen való, hogy egy hölgy kétkezi munkát végezzen, ön mégis saját maga rakja helyére a könyveket.

– Azt akartam, hogy rendesen legyen megcsinálva – lépett le Lady Charlotte a létráról. Kezében Homérosz Iliászát tartotta. Darius kíváncsi lett volna, tudja-e, mi az.

Nem hitte, hogy a lány tanult volna görögöt. Rendkívül ritka kivételektől eltekintve – mint például sógornője, Daphne esetében –, a klasszikus nyelvek nem tartoztak a hölgyek neveltetésének tantárgyai közé. Tapasztalatai szerint, minél magasabban állt egy hölgy a társadalmi ranglétrán, annál kevésbé számított a neveltetése, sőt az intelligenciája.

– Kíváncsi lennék, hogy ön szerint hol van egy görög erotikus eposz megfelelő helye – mondta Darius.

Lady Charlotte lepillantott a kezében tartott könyvre, és reakciója elárulta Dariusnak, hogy ő sem ért jobban görögül, mint Darius az egyiptomi hieroglifákhoz. Orcáján a rózsás pírt lángoló vörös váltotta fel, amely a nyakára is tovaterjedt.

Magas nyakú, sokfodros ruhát viselt, de elöl néhány kapcsot kipattintott, így nyaka és alatta egy vékony sáv láthatóvá vált. Az ingváll valaha keményített anyaga most petyhüdten lógott. A lány elhúzta a nedves anyagot a bőrétől, és azzal legyezgette magát. A mozdulat felfedte keble domborulatát, és az ingerlő halmok közt csordogáló vékony izzadságpatakot is.

– A K alatt – mondta.

– K? – ismételte Darius értetlenül. Hirtelenjében csak egy dolog jutott eszébe, amely ezzel a betűvel kezdődik.

Nagyon is tudatában volt az enyhe pézsmaillatnak, amelyet azonban egyáltalán nem érzett kellemetlennek. Ellenkezőleg. Pontosan az a fajta illat volt, amely az állatvilágban arra késztette a kan kutyákat, hogy átássák magukat a kerítések alatt és átugorják a falakat: a tüzelő nőstény illata.

Előhúzta a zsebkendőjét.

– Talán szívesen letörölné az… ööö… a nem-izzadságot – nyújtotta oda a lánynak.

– Köszönöm – vette el Lady Charlotte.

Darius a polcokra nézett. Valami nem volt rendben, nagyon nem volt rendben, de eltompult agya nem tudta megtalálni, hol a hiba.

Darius kétségbeesetten próbált összpontosítani.

– K – mondta újra. – A görög G-vel kezdődik, az eposz E-vel… ahogy az erotikus is.

Lady Charlotte megtörölgette a homlokát a zsebkendővel.

– K mint külföldi – magyarázta meg a betűválasztást.

– K mint külföldi – ismételte a fiatalember.

A lány biccentett.

Darius körülnézett. Meglepetten pislantott egyet, aztán az egyik polchoz sietett, és a könyvekre meredt.

– Ábécé sorrendben rakta be őket – mondta színtelen hangon.

– Igen – felelte a lány vidáman.

– Cím szerint.

– Pontosan, kivéve a külföldieket. Először arra gondoltam, talán az írók neve szerint kellene rendezni őket, de úgy véltem, a cím alapján biztos könnyebben megjegyzi a könyveket.

Darius a lány felé fordult, aki nyilván azt hitte, mással van elfoglalva, ezért nyugodtan széthúzta maga előtt a ruhát, és a keble közti völgyet törölgette a zsebkendővel.

Muszáj megölnöm, gondolta Darius.

Ez túlment mindenen. Ez botrányos volt!

Darius összeszorította a száját, és igyekezett a polcokra koncentrálni.

– Rengeteg könyvet látok az A betű alatt – mondta kimérten. – A sérv leírása. A természet egyetemes rendszere. A természet és politika törvényeinek elemei.

– Ugye? Meglepő, hogy milyen sok tartozik oda – helyeselt derűsen a lány. – De az E betű alatt is szép számmal talál könyveket – lépett oda az egyik polchoz és olvasni kezdte: – Egy gyakorlatias gazdálkodó tapasztalatai. Egy részletes beszámoló az erkölcsi elveket érintő kutatásról. Egy szkeptikus vegyész feljegyzései. – Aztán egy másik polc felé intett. – De a T betűhöz is meglehetősen sok kötet került. Tanulmányok vagy tézisek erről meg arról.

– És K mint külföldi.

– Igen – bólintott ragyogó arccal a lány.

– Lady Charlotte!

– Könyörgöm, meg ne köszönje! Biztosíthatom, nagyon élveztem a pakolást.

Azzal visszaadta a férfinak a zsebkendőt, a Homérosz kötetet egy közeli könyvrakás tetejére tette, és otthagyta a fiatalembert.

(A GABO kiadó engedélyével)

Sztoriztak még:

Bill: Anekdakoták

Ilweran: Mert mindenkinek van legalább egy könyves sztorija...

Miamona: Ha én ezt a klubban elmesélem...

Nima: Ki írta? Vagy akkor mi a címe?

PuPilla: Mert legalább egy könyves sztorija mindenkinek van

Titti: Psssszt... Épp sztoriban vagyok...

Csatlakozott még:

Anaria: Kalandok a könyvek körül
Andi: Anekdoták - ...mert beszélnünk kell erről is
BookwormGirl: Könyves anekdoták
Nita: Ha én ezt egyszer elmesélem, avagy könyves sztorik
Zakkant: Könyves anekdoták

Vendégblogger: mia olvas 5.

 Hosszú ideje hanyagoltam a romantikus irodalmat, valahogy mostanában nem éreztem késztetést arra, hogy akár egynek is nekilássak. Nemrég keresgéltem olvasnivalót és beleolvasgattam pár romantikus/erotikus könyv fülszövegébe. Amikor a nem tudom hányadik milliomos sármőr nightklub tulajdonos vagy hatalommániás, uralkodni vágyó milliárdos cégtulajdonos, mind sötét titkokkal a múltból szövegeket olvastam, már el is ment az a kicsi kedvem is. Könyörgöm, árulja már el valaki, hogy az a sok, általában unatkozó és az unalomtól már teljesen degenerált háziasszonyból „bestseller írónővé” avanzsált egyszerű teremtések miért gondolják, hogy csakis egy milliomos, hatalommániás sz@rházi lehet vonzó a nők számára? Miért nem lehet egy átlagos, normális, hétköznapi pacák egy romantikus könyv főhőse? Aki erre a rejtélyre tudja a választ, az ossza már meg velem! Már ott tartottam, hogy istenem, találjak már egy jóképű szobafestőt, aki dagadó izmokkal szende kis hősnő csepp szobájának plafonjára keni föl a lehullott vakolatot… vagy egy jól megtermett asztalost, amint vaskos nyakán gyöngyöző izzadságcseppekkel azon munkálkodik, hogy izmos karjai segítségével felszerelje azt a régóta vágyott pöpec kis polcrendszert hősnő kamrájában… mindent megmunkál…, fúr… utána meg derűsen fűrészel… ilyen mé’ nincs???

Végül belebotlottam egy olyan történetbe, ami egy sportolóról szólt. Bár az „erotikus megszállottság” meg a szokásos „mély titok” riasztó volt, de gondoltam egye fene, ha nem is a vágyott nagydarab asztalos, de legalább nem a százezredik cégtulajdonos.

A könyv Katy Evans: Valós c. állítólagos bestsellere. 

 „Forró. Szexi. Izmos. Fájdalmas. Valós. Perzselő nemzetközi bestseller, mely elsöpör mindent, amit korábban a szenvedélyről képzeltél Remington Tate rossz fiú hírében áll a ringben is, ringen kívül is. Gránitkemény teste és nyers, állati ereje őrületbe hajszolja női szurkolóit. Neki azonban attól a pillanattól, hogy a szemébe nézett, nem kell más nő, csakis Brooke Dumas. Vágya színtiszta, ellenállhatatlan és VALÓS. Brooke számára álomállásnak tűnik a jól fizető új, sportterápiás munka: karban tartani Remington testének tökéletes gépezetét. De mialatt vele és csapatával sorra látogatja a földalatti harc veszedelmes arénáit, Brooke testében is fellobbannak a legősibb vágyak. Ha volt is olyan pillanat, hogy Brooke és Remy csak flörtöltek egymással, hamarosan mindkettejükben kibontakozik az erotikus megszállottság, és kapcsolatuk ennél is többel kecsegtet. Izzó vágyuknak azonban sötét oldala is van. Vajon képesek lesznek-e kitartani, amikor fény derül Remy legmélyebb titkára, és Brooke-nak családja segítségére kell sietnie vagy hirtelen minden, amit olyan valósnak véltek, szertefoszlik, mint a káprázat?”

A könyv elején a szerző bemutatkozik, elmondja, hogy az íráson és sütögetésen kívül még mit imád, de erről majd később…

A fülszöveg alapján valami új, az illegális boksz izgalmas világába kalauzoló, romantikával, kevés erotikával fűszerezett érdekes történetre számítottam. Sajnos ebből szinte semmit sem kaptam, helyette hosszas leírásokban újra és újra olvashattam hősnőnk lenyűgöző külsejű bokszolónk iránti csodálatáról, epekedéséről és vágyakozásáról. Mindezt a 430 oldalból legalább 350 oldalon keresztül újra és újra és újra… A csudára kidolgozott izmai, hümmögései, nyögései, morgásai, szexi nézései, ringben ejtett laza táncikálásai, kemény ütései, vagyis minden, amit férfias hősünk úgy az egyszerű és a nem túl egyszerű életben megmutatott magából, attól hősnőnk intim izmai azonnal összerándultak. Csakhogy ilyeneket hősünk a nap 24 órájában folyamatosan művel, így hősnőnket ugyan akaratlanul, de rákényszerítette a heteken át tartó, egész napi intenzív intimtornára… és ez csak tovább fokozódott, mert bokszolónk szaga és feromonjai nem kímélték nőiségének többi szervét sem, így gyötrelemből bőven kijutott még rángások és görcsök formájában méhének és petefészkének is… illegális boksz meccsek királyának látványától állandóan nedves lesz, de  nem a szeme…vagy lucskos, de az sem a hónalja…

Hősnőnk sportpályafutása sajnos derékba tört, de utána küzdősportok terén lett baromi kemény, annyira, hogy nem létezett olyan férfi, akit egy rúgással le ne döntött volna a lábáról. Ezt a kemény csajt egyedül csak hősünk nyolckockás hasizmai és arcának gödröcskéi fektetik két vállra… Persze ezen nincs is mit csodálkozni, hisz hősünk hibátlan külseje mellett még eszméletlen nagy erővel bír, mindenkit KO-val kiüt, szinte már nem is ember, a barátok szerint egy kézzel képes lenne egy egész elefántcsordát is lecsapni. Szóval ez a gödröcskés képű Adonisz akkora erővel bír, mint az a mitikus King Kong.

A könyv fennmaradó részében azért már sokkal kidolgozottabb a történet, ott már több mindenről van szó.  Abban már arról olvashatunk, hogy a nap minden percében, annak minden másodpercében ők ketten egymás iránt mennyire és hogyan vágyakoznak…

Amikor hősnőnk sportrehab tréner állást kap bokszolónk mellett, ennek nagyon örül, mert így munkának álcázva fogdoshatja annak  istenien izmos testét… De fájdalom, míg szépen karban tartja hősünket, eközben teljesen egészséges hősnőnk ebbe totálisan belerokkan. Mert szegénykének jöttek az állandóvá váló intim rángások, összehúzódások, görcsök… később ezekhez társultak erőteljes szívösszehúzódások és még a mellékveséi is majd’ taccsra mentek…

Szerencsére idővel rokkantsága gyógykezelésben részesül, mert munkaköre kibővült egy újabb megerőltető teendővel. Ez nem más, mint munkáltatójával való ágyban fetrengés és csókolózás, mindez több napon keresztül és strapás 24 órás készültségben… a rövid szünetekben zenehallgatás, evés, tévézés… Egyik telefonbeszélgetés alatt az anyja elküldené egy híres étterembe, de hősnőnk felcsattan, hogy „de anya, én dolgozom!” Na igen, szerencsére eme kemény munkatempó túléléséhez edzett hősnőnket átsegítette sportolói múltja…

Bokszolónk részéről a hosszú önmegtartóztatás oka, hogy csinos kis „trénere” megismerje. Hősnőnknek viszont már elege van az luxushotelek unalmas luxuslakosztályaiból, a strapás munkából, de főleg a régóta tartó intim tornából, pláne, hogy érezhetően kezd bekrepálni a mellékveséje… Szerinte már megismerte, igaz, pár mondaton kívül túrót sem beszéltek egymással, de a több napi ágyban csókolózás és több tucat szerelmes szám hallgatás szerintem is többet mond ezer szónál…

Végre szerelmük beteljesedik, innentől kezdve ezekről hősnőnk jóvoltából aprólékos ismertetést kapunk, mondhatni alaposan mélyrehatót… mindezt elbűvölően érzelgős és líraian gyönyörű leírásokban… az ebben elhangzó kifejezések is annyira finomak, szépségesek és romantikusak, mint a börtön szleng… (Remélem, mocskos szájú kis trénerünk a férfiaktól mindig megkapja a nők részéről elvárt mély tiszteletet, mert az ilyen ki is érdemli…)

Aztán volt egy pillanat, ahol elérzékenyülve visszareppentem a tanyavilágba, mikor Terka néném az egyik ujjával betömködte a kukoricát szegény liba gigájába. Itt is ugyanerről olvashattam, csak nem tanyán, hanem luxuslakosztályban és nem Terka néném, hanem izmos bokszolónk és nem libába (bár…) és nem a gigájába és nem kukoricát tömködött… ez legalább annyira varázslatosan romantikus volt, mint a libatömés… Elérzékenyülten azt kívántam, nagy erotikus képzelőerővel megáldott háziasszony írónőnk is sokszor részesüljön ilyenben a muffinok és juharszirupos palacsinták sütéseinek szüneteiben.

A könyv még talán élvezetes is lehetne, ha ez a történet nem több úgy 80 oldalnál, mert annál több vágyakozás, nedvesedés, intim görcsök, rángások már nemcsak hősnőt gyötri meg cefet mód, de az olvasót is. Úgy a könyv felénél már együtt tudtam érezni szegény nyomorulttal, bár nekem addigra nem folytonos önkéntelen intim izomrángásom lett, hanem önkéntelen tikkelő fejrángásom… Két tikkelés között idézek pár fájdalmas gondolatot hősnőnk monológjaiból;

„… egyszerűen nem értem, mitől kell mégis vonaglanom belülről és miért futkosnak rajtam forró kis borzongások. Ha ez így megy tovább, bekrepál a mellékvesém.

… Szeretném, ha kisprintelhetném a szívemet, ha a futástól felszabaduló endorfinokat érezhetném ahelyett, hogy ezek a fura kis pengések szabdalnák rojtosra az idegeimet…” (Hál’ istennek, legalább nemcsak én szenvedek…)

„Megdolgozunk minden ízületet, kilazítunk mindent. A kezelés hatására ő néha halk, doromboló hangot hallat. Intim izmaim összerándulnak, próbálom ellazítani őket, de minden nyögésére egyre görcsösebben feszülnek meg…

…Az a benyomásom, hogy miközben ellazítom a pasast, a bennem lévő feszültség megsokszorozódik. De legalább már van állásom.” (Na ja, hát ugye valamit valamiért… Lesz ez a munka még strapásabb is…)

„Most már elég, ha csak rám villan a szeme, máris felduzzadok. Ha az ajkamra néz. Ha a fülem mögé dug egy kósza hajszálat. Tudom, hogy ha ezt így folytatjuk, az kész pokol lesz a mellékvesénknek. (A pokol nem ez. A pokol az, amit sütőmániás megalkotód művel szerencsétlen olvasóval…)

El kell ismernem, nagy erénye a könyvnek, hogy közben a belőle tanultak segítségével távoktatásban szépen haladok a rehabilitációs terapeuta OKJ képzésen és ha nekiugranék, talán még sikeresen túl is lehetnék az általános orvosi egy szemeszterén.

Az oktatás alatt sokat tanultam sokféle izmokról, úgymint; nyolckockás hasizom, ferdeizmok, kétfejű karizom, deltoid izom, csuklyásizom, nagy mellizom, hátoldali deltaizom és trapézizom, négyfejű combizom és a tövis feletti izom, ami a forgató mandzsettát körülvevő négy izom egyike. Futólagosan hozzávettük a tananyaghoz az alkar két csontját, a singcsontot és orsócsontot is és elsajátítottam fontos ismereteket a mániás depresszióról, az erőteljes szívösszehúzódásokról és azon folyamatokról, melyek a mellékvesék normális működését veszélyeztethetik… és óóó, ez mind semmi, mert olyan tudásanyagok birtokába is jutottam, amivel egy veterán osztályos főnővért is simán lealázhatnék;

„— Ez teljes őrület, Mel - mondom áhítatos suttogással, bár úgysincs senki a közelben, aki meghallhatna. Mégis akkora jelentősége van ennek a vallomásnak, hogy képtelen vagyok hangosan kimondani. - Soha nem éreztem még így. Ahányszor csak Remy hozzám ér, bennem ezernyi jó érzés kavarog egyszerre. Jobb, mint az endorfin. Asszem, ez az oxitocin lehet, hallottál róla te is, ugye, hogy az milyen erős? Tudod, az összebújós hormon.” (Jó neked! Nekem meg csak úgy még egy tikkem lett, a fejrángásaim szünetei között szakadatlan szitkozódok…)

„Ujja hegyével a blúzom ujja alá nyúl, egyenesen a tricepszemhez, a hátsó karizmomhoz. Ez a női test egyik legszörnyűbb része, ahol a legapróbb csípéssel is meg lehet állapítani, van-e valakinek zsírfelesleg a testén.” (Szörnyű…!!!, erősen rá kell csapni a mancsára! De mit csináljunk a szemével…???)

„Izmai energiája minden mozdulatában dinamitként robban, és szinte látom, hogyan pörög benne az ATP-ciklus - a kémiai kötésekben tárolt energiát a sejtekbe szállító molekula, az adenozin-trifoszfát feldolgozása -, amelynek az ő esetében mintha nem is lenne szüksége a szokásos nyolc másodpercre, hogy lefusson.” (Azt meg én látom, hogy aki egy tepsi áfonyás pite sütés után ilyeneket körmöl le romantikus/erotikus könyvben, abban tuti nem pite, de nem is az ATP-ciklus, hanem valami más pörög ezerrel…)

„Van néhány sportoló barátom, aki verseny után tökre depis lesz és összeomlik. Ami ennyire magasra szökik, annak valamikor muszáj lejönnie, és a neurotranszmitterek, az ingerületátvivő anyagok néha megkergülnek egy kicsit.”  (Láthatóan néha nemcsak a neurotranszmitterek kergülhetnek meg, de írónőnek mondott sütőmániás egyszerű háziasszonyok is…)

Nagyon elégedetlen vagyok a könyv borítójával is! Hol van azon az a kétszázmilliószor leírt nagydarab, csudálatra méltó csupa izom férfitest, de főleg az a nyolckockás hasizom, he???

Ami számomra már a könyv legelejétől teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy írónőnk totális izomfétisben szenved. Nem tudom, eddig létezett-e egyáltalán ilyen, de ezek után bizton állíthatjuk, most már igen…

A könyvben a legtöbb vulgáris kifejezést főleg szende kis hősnőnk ejti ki monológjaiban. Megnéztem, férfi a fordító. Mondjuk a fogalmazás és szóhasználat után ezen nem lepődtem meg. Emellett még a könyvben folyton „szájam”, „szájamat” kifejezéssel találkoztam, amitől nekem tátva maradt a szemem és még a „szájam” helyett a szám is…!

Na most… azt ugye nem tudom, hogy az eredeti szövegben süteménysütő háziasszonyból hírös bestseller íróvá avanzsált szerző vulgáris szavakat körmölt-e le a konyhaasztalán két tepsi muffin között vagy ez a férfi fordító bosszúja vala azért a kicsinyke pénzecskéjéhez nem mérhető több száz oldalas szenvedéséért… De akármelyikről is van szó, szerző vagy fordító, én az oda nem illő trágár kifejezések elkövetőjéhez az ő stílusában intéznék egy kérdést  nagy tisztelettel; az intim együttléteket, a mély érzésű, erős vonzalmat és a túlcsorduló gyengéd érzelmeket, vagyis a romantikát és igaz szerelmet így kell kifejezni b***+…??????

A könyv elején írónő bemutatkozik olvasóinak. Elmondja, hogy imádja az életet, a könyveket és a szerelmet, a férjét, két gyerekét meg a három kutyáját. Az idejét azzal tölti, hogy gondoskodik családjáról, emellett még sétál, olvas, sütöget és írogat. Számomra ez mind nagyon szimpatikus! De véleményem szerint ezek közül, amit semmiképpen nem kellene művelnie, azaz írás! Szerintem azt hagyja a fenébe! Amondó vagyok, helyette inkább többet süssön, mert ha annak végterméke is úgy sikerül, mint az írása, sebaj! Az elfuserált süteményeivel csupán a szűkebb környezetét öli, viszont az elcseszett irományával szerte a világon gyanútlan ártatlanokat…

Írónő férjének nagy jóindulattal azt tanácsolom, hogy el ne olvassa neje papírra vetett erotikus fantáziálgatásait!

Hacsak nincs annak a szerencsétlennek nyolc kockás hasizma, négyfejű combizma meg hátoldali deltaizma és trapézizma, ezek tetején jóképű és szexin gödröcskés ábrázata, mindez még megfejelve 24 órán át tartó erekcióval az egészen a négyfejű combizma aljáig érő, hurkatöltő vastagságú nemes szervében…

Ha híján van ezeknek, akkor kerülje el messze neje összebarmolt irományát, helyette inkább összebarmolt süteményeit csócsálja. Ha viszont süteményei mellett óvatlanul ezt az irományt is benyelte, akkor szegény nyomorultat már hétszentség régóta kezelik valahol… Mindenesetre én szorítok a gyógyulásáért.

Az írónő a könyv végén engem is megszólít, mint „drága olvasó”-t. Arra hívja fel a figyelmemet, hogy amennyiben én is annyira szenvedélyesen megszerettem hőseit, mint ahogy ő, akkor ne hagyjam ki a folytatást, a Remy és annak is a folytatását az Enyém című könyveket sem. Ő alig várja, hogy még többet mesélhessen nekem.

Aztán a folytatásban mi újat tudhatnék még meg? Bár a fene tudja… esetleg előfordulhat, hogy abban akár még sokat olvashatunk az első részből kifelejtett és meglepően ismeretlen típusú izmokról, hormonokról, meg további nyavalyákról is?

Mit is mondhatnék Neked „drága” Katy? Enyém a megtiszteltetés, de „alig vártam”, hogy ennek a történetnek a végére érjek. Számomra az olvasás közben érzett kín teljes mértékben Valós volt!

Félbehagyva

avagy Út a könyv közepéig és nem tovább

forrás

Témázunk.

Ezúttal rövid leszek (vagy legalábbis remélem).

Nem sok könyvet hagytam félbe életemben. Azon nem gyakori állatfajhoz tartozom, aki még a kötelezőket is szerette (többnyire:).

Első félbehagyott könyvem mégis kötelező volt; Illyés Gyula: Puszták népe. A mai napig sem tudom, miről szól, s ha szóba kerül, a barátnőm sosem mulasztja el megjegyezni, hogy ő bezzeg végigszenvedte, s erre roppant büszke.

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai.

Nem mondanám, hogy félbehagytam. Simán elaludtam rajta. Először. Gimiben már bele sem kezdtem. (Nem is tudom, hogy úsztam meg.) Főiskolás voltam, amikor rákaptam Jókaira. Akkor meg abba sem akartam hagyni. :)

És innentől kezdve valahogy úgy alakult, hogy mindent végigolvastam... vagy ha mégsem, egyszerűen kiesett, nincs olyan emlékem, hogy könyvet félbehagytam volna.

Aztán elértem a negyvenet, és jött a mai napig tartó romantikus korszakom. Az előző bejegyzésben megemlített Sandra Brown könyv után adtam még egy lehetőséget az írónőnek. Újabb romantikus regényt vettem a kezembe tőle. Kár volt. Olyan "fantasztikus" élmény volt, hogy a világon semmire sem emlékszem belőle, csak arra, hogy rövid őrjöngés után viszonylag az elején félbehagytam, s megfogadtam, hogy SB romantikust soha többé. (Érdekes, hogy a krimijei egészen jók.)

Mondanám, hogy kb. ennyi, de gyorsan ránéztem a GR polcomra, és meglepve láttam, hogy tavaly márciusban beállítottam addigi éveim csúcsteljesítményét, mert két könyvet is abbahagytam. Hmm.

Félbehagytok könyveket, vagy szentségtörésnek érzitek?

Mint a fentiekből is kitűnik, nemigen hagyok félbe könyveket. Szentségtörésnek sem érzem, inkább sajnálom, hisz nem egyszer találkoztam már olyan könyvvel vagy sorozattal, amelyik gyengén indult, talán gyengén is folytatódott, aztán, amikor az ember épp készült feladni, érdekessé, izgalmassá vált.

Egyik kedvencem, Loretta Chase - szerintem - határozottan felejthető vagy egyszer olvasható első köteteket ír, a második (és többi) részek viszont már olvastatják magukat.

Fiona Paul sorozatának agyonhallgatott (még a könyvesboltok sem tudtak róla hónapokkal a megjelenés után, hogy létezik a könyv:((( első kötetét kizárólag azért olvastam végig, mert én fordítottam. (Na jó, azért akadt egy-két jó rész is benne.:). A második kötetéről csak azért nem írom, hogy letehetetlen, mert egyrészt Bill agyon (vagy agyhelyen) csap; másrészt, mert ha leírom, meghal egy cica; harmadrészt meg nem letehetetlen... viszont összehasonlíthatatlanul jobb, izgalmasabb, mint az első kötet. Aki elolvassa (végigunatkozza/kibírja/élvezi - szabadon választható:) az első részt, és ad egy esélyt a másodiknak, remekül szórakozhat.

És azt hiszem, ezzel kb. meg is válaszoltam a többi segítő kérdést is (Mi hajt, hogy végigolvass valamit, ami nem annyira tetszik? Mártírság vagy kíváncsiság végigolvasni, "bűn" vagy időtakarékosság félbehagyni? Mennyi esélyt adunk, hány oldalig gyűrűnk valamit, ami nem tetszik annyira? Mi az, ami miatt még félbehagyunk egy könyvet?)

Mivel több, a fentiekhez hasonló tapasztalatom van, lehetőleg nem hagyok félbe könyvet. Megadom az esélyt, hogy jobb legyen, ill. az írónak is adok egy második esélyt, hátha csak kifogtam egy nekem nem tetszőt, s a következő maga lesz a csúcs.

Inkább kíváncsinak tartom magam, mint mártírnak, de nem gondolnám, hogy "bűn" abbahagyni valamit. Ezt végül is mindenki maga dönti el, s minek is szenvedne valaki olyan könyvvel, amit nem tetszik neki. Minek olvasni, ha nem élvezzük?

 Nekem az a szerencsém (?), hogy roppant mód kevés időm van az olvasásra, így viszonylag ritkán ruccanok ki a komfortzónám határain kívülre, ami egyben azt is jelenti, hogy tíz elkezdett könyvből kb. 9-10 nagy valószínűséggel tetszeni is fog.

Hja kérem, így könnyű!

forrás

A témában írtak még:

Andi: Nem tetszik a könyv? - Simán...........
Bea: Félbehagyott könyvek
FFG: Félbehagyni vagy nem félbehagyni, az itt a kérdés...
Ilweran: Félbehagyva?
Miamona: Derékba törtek...
Nima: Félbehagyott könyvek
PuPilla: Félbehagyott utazások
Szee: Félbehagyva
Zenka: Hogyan tehette ezt Nyikolaj?

Később csatlakoztak:

Bubu: Út a könyv közepéig és nem tovább, avagy félbehagyott könyvek
Heloise: Félbehagyott könyvek
Judy: Téma van
Nita: A félbehagyás művészete

Ilyen nincs. Vagy mégis?

A „Sokkoló, ledöbbentő, „ilyen nincs” könyvek téma nyert az e havi körben.

Igen-nagyon töprengtem, tudnék-e bármit is írni erről, különösen, hogy már a bevezető csevej is erősen megnyirbálta alant csapongó önbizalmam. Ó, igen, hiába is tagadnám, elhangzott egy magyar írónő neve, nem épp hízelgően lett megjegyezve, hogy mily sokkoló, hogy őt is olvassák, de biztos van, akinek bejön. Nos, én olvastam tőle, s nem mondom, hogy rohantam a könyvesboltba megvenni a többi művét is, de nem keltem ki magamból, hogy „ilyen nincs, hogy lehet ezt kiadni”. Talán nem veretes irodalom, nyilván nem is kényes ízlésű, kifinomult olvasóknak való, én viszont csak egy egyszerű átlagolvasó vagyok, s amikor a fent meg nem nevezett írónő nem feltétlen örökbecsű alkotását olvastam, úgy véltem, a célnak tökéletesen megfelel. Kikapcsolt, ellazított, egy időre megszűntem mindenféle ügyes bajos gondjaimmal foglalkozni. Élveztem addig a pár óra erejéig. Nekem innentől jó egy könyv.

Sokkoló.

Azt hiszem, van jó fajta és van kevésbé örvendetes sokk. A jó fajta talán az lehet, amikor csak úgy beléje csap az emberbe a villám, és akár az egész életére kihatással van, amit olvas.

Nem sok ilyen akadt az életemben.

Az első a Winnetou volt, mely olyan hatással volt rám, hogy nyomban tudtam, ha felnövök, indián törzsfőnök leszek, s ahogy ezt korábbi bejegyzésemben említettem is, komolyan készültem erre a szerepre.

Ez általános iskolás koromban történt, s noha valósággal faltam a könyveket, sokáig nem akadt olyan, ami sokkolt volna.

Felnőtt voltam már, amikor az a két könyv rám talált, amely tulajdonképpen megváltoztatta az életemet, s elindított azon az úton, amelyet – több-kevesebb sikerrel – ma is járok.

Ezzel körülbelül be is fejeztem a pozitívan sokkoló könyvek sorát, mert akadtak később is jócskán olyan művek, amelyekkel örök szerelembe estem, de egyik sem volt sorsdöntő hatással rám.

„Ilyen nincs” – negatív értelemben sokkoló könyvek.

Nagyon óvatosan bánnék ezzel a fogalommal, hisz’ abszolút az ízlések és pofonok esete forog fenn. Amitől sikoltozva tépem a hajam, másoknak talán a legkedvesebb könyve, s ki merné venni a bátorságot, hogy megítélje, melyikünknek vagyon igaza.

Felhördültem, amikor egyik népszerű kiadónk egy kötetben két különböző sorozathoz tartozó regényt jelentett meg, de hiába háborogtam, úgy tűnt, jóformán csak engem zavar a dolog.

Ilyen nincs!

Ugyanennek a kiadónak egyik könyvéből szemezgettem:

Kirby nevezett ugyan… (laughed) -- A falrész b, tiltakozó zörgéssel… -- Van Gogh-ot -- Van Goghot -- Cards-szal -- Cards-zal -- Cards-ot – Cardsot -- Kirby-vel – Kirbyvel -- Kirbyv-el -- elmé-gy, stb.

– Attól tartok, én? ("I'm afraid I—")

– A maga apja igazán? egyedi személyiség. ("Your father has a... unique personality.")

Igen, jól látjátok, három pont és nagykötőjel helyett kérdőjel, és akkor még nem beszéltem az angol eredeti ismerete nélkül ordító fordítási hibákról. S mindezt az én pénzemért.

Ilyen nincs!

Tudom, ez talán jobban illett volna a „Mi dühít egy könyvben?” témánkhoz, de ott csak felsoroltam, nem hoztam példákat, most meg eszembe jutott. Számomra ez meglehetősen sokkoló volt. (Elég volt néhány oldalon túljutni, hogy utána kivont ceruzával olvassam tovább a könyvet.:)

És akkor jöjjön a sokkoló könyvek legnagyobb csoportja, amely abszolút ízlésfüggő (azaz máris bocsánatot kérek mindenkitől, akinek esetleg a lelkébe gázoltam, mert kedvenc könyve is belekerült a szórásba.)

Nem hiszem el, hogy ez megjelenhetett!
(Azt meg végképp nem, hogy veszik is :D)

Az első sokk:

Majd még néhány (véletlenszerű válogatás):

"értékelésem" a RÍT fórumon

Kár volt...

Egy bizonyos kiadó könyvei, ill. a kiadó léte maga. :)

És a legfrissebb élmény... :)

Nyilván lehetne még folytatni a sort, talán hosszan is, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy többnyire olyan könyveket olvashatok és olvasok, amelyek - ha nem is nyerik el osztatlan tetszésemet - nem juttatnak el a sokkos állapotig. Igaz, így a mindent elsöprő pozitív élményekről is lemaradok, szóval ez a fajta szerencse legalábbis vitatható. 

Társaim a sokkterápiában:

Anaria: Sok(k)oldalú könyvek tárháza
Bea: Miért nem szeretek sokkolódni?
Bubu Maczkó: Sokkoló olvasmányok
Búkfaló Bill: Sokk (vagy éppen kevés is elég)

Ilweran: Úgy nézek ki, mint akit könnyű sokkolni?
Katacita: Katasztrófaturizmus
Miamona: Témázunk - Sokkterápia
Nikkincs: K.O. - a sokkoló könyvek győzelme

PuPilla: Bőröm alá mászó könyvek

Szee: Témázzunk! - Ilyen nincs! avagy sokkoló könyvek

Vendégblogger: mia olvas 4.

Elolvastam Catherine Anderson: Édes semmiségek c. könyvét – ez a második könyv, amit olvastam tőle – és tetszett.

Azért voltak benne számomra kissé elfogadhatatlan és túlzott momentumok, melyek nélkül jobban tetszett volna.

Először is; alacsony főhősnő felszedett 16 kilója, ami után még mindig csábos és karcsú maradt. (Erre mondanánk páran, hogy jó neki! Aztán sokunk megkérdezné: na, ezt hogy a frincefrancban sikerült véghezvinnie??? Titkok és furmányok megosztását, de azonnal! Lehet sikerült neki 10 centit nyújtania magát…?)

Aztán a váratlanul leengedett haj, amitől a főhős – aki egyébként a sötétben is lát - alig ismert rá. (Ezt a könyvekben soha nem értettem, ha hősnő leengedi a haját, akkor az állítólagos éles szemű főhős miért nem ismer rá? Esetleg a hajának leengedésétől a hősnőnek megnő az orra?, más színű lesz a szeme?, ettől magasabb lesz?, vagy tán’ alacsonyabb?, a kiengedett hajának más lett a színe?, összefogva fekete, kiengedve szőke?, netán a hajkiengedéstől arca ázsiai vonásokat ölt magára?)
Na, és ami az olvasáskor lapokon keresztül folyamatosan dörzsölte, kaparászta, ezáltal egyenesen felsértette a jóindulatú elnézésem leheletfinom hártyáit: az első vacsorafőzés.

A hősnő saját bevallása szerint nem igazán konyhatündér, egy-két egyszerű étel elkészítésén kívül nem jeleskedik a konyhának nevezett helyiségben. Ezért tartott is a házvezetői-szakácsnői munka elvállalásától, ami 12 éhes férfi feneketlen bendőjének nap mint napi megtömésére szólna. (Itt kifejezetten testvéri szeretet éreztem, a gyámoltalanok és elesettek összetartozásának erős érzése bontakozott ki bensőmben a hősnő iránt, mélyen és teljesen átérezve aggodalmát és viszolygását a szakácsnői teendők ellátása miatt, hiszen munkavégzés céljából nekem sem kedvenc területem a konyhának elnevezett pokol, pláne nem 12 éhes férfival telezsúfolva!)

Szóval izgultam és drukkoltam töltöttgalamb-de-karcsú-és-szexi-hajbontogatástól arcváltoztató hősnő első vacsorafőzésének sikeréért.

Hatra kell elkészülnie a vacsorával. De pontosan ám! Addig dolgozgatott, hogy már majdnem öt óra volt mikor még csupán csak elkezdte összeszedni a vacsorához valókat. Jézusom! Olyan ideges lettem… hogy lesz kész azzal a rengeteg étellel? Legszívesebben kikaptam volna a kést a kezéből, hogy segítsek a zöldségpucolásban! De megoldotta! Zöldség, hús és rizs addigra megpucolva, összevágva, megmosva, felrakva, megfőzve, tálalásra készen illatozott! Rájöttem, nem kell ezért a nőért izgulnom, talpraesett ez! Mert mit csináltam volna én? Lehet, ott kapargattam volna még kétségbeesetten a répákat fél hatkor is… ennyi emberre… jó mondjuk kissé keveset főzött… mindig… és keveset is csomagolt számukra, azok is egészséges és kalóriaszegény élelmiszerekből…

Elképzeltem, amint a régi időkben nálunk dolgozó megtermett férfiaknak (100- 120 kg-os könnyűsúlyú) az egészséges étkezés jegyében kiviszem a fejenkénti két darab sajtos abonett szendvicseket… De akkor is! Hogyan lehet 12 éhes emberre – még keveset is – egy óra leforgása alatt megfőzni, pláne mindezt puhára?

(Ekkorra már erős gyanakvás alakult ki bennem, hogy élete során nemcsak kis hősnőnk, de annak megalkotója, az írónő sem sokat zsonglőrködhetett fakanalával a tűzhely felett. Valószínű, főzést még csak olyan fél órás főzőműsorokban láthatott, ahol kis adagokban több féle ételt is elkészítenek percek alatt… Vélhetőleg tizenkét éhes munkásemberre még sosem főzött vacsorát, egy óra alatt meg biztos nem. Persze, ne kötözködjek én itt, hisz’ ez egy romantikus mese, amiben szabad nagyokat álmodni…

A férfiak a kitalált hódításaikkal, meg az „ekkora halat fogtam” szövegekkel szoktak nagyokat mondani, a nőknek is szabad erősen túlozni ilyen kis semmiségekben, nem igaz?)
Amúgy amikor ezt a részt olvastam, kínosan feszengtem, mert rögtön eszembe jutott egy régi gyötrő emlékem, amit kellemetlen mivolta miatt tudatalattim mélyére eltemettem. De most ez az emlék a mélyből azonnal előtört hősnőnk egy óra alatt tizenkét éhes férfi emberre hipp-hopp elkészített vacsorafőzése miatt.

Egyszer… egyszer én is főztem, de nem tizenkettő csak hat nagyon éhes férfiemberre ebédet. Nyár volt, szegények verejtékezve dolgoztak a kinti hőségben, miközben az izzó beton felett a forró nyári levegő körülöttük remegett. Az ártatlanok kint főttek a földi pokolban, miközben én a bűneimért főzéssel vezekeltem bent a gépesített konyhai purgatóriumomban…

Paprikás krumplit főztem nagyanyámtól örökölt jó súlyos és addig sosem használt, de most csurig töltött bazi nagy lábasban. Csak a belevaló földi jók pucolása, mosása meg szecskázása – hagyma, paprika, paradicsom, szalonna, kolbász, krumpli – a mennyiség miatt eltartott egy darabig…

Amíg kínlódva összebarmolt ínyencségem főtt, készítettem egy nagy tál uborkasalátát is és megterítettem a jótékony árnyékot nyújtó teraszon. Amikor kivittem a paprikás krumplival csurig teli lábast, úgy éreztem ezzel a jótéteménnyel bűnös lelkem a konyhai tisztítótűzben végül elnyerte bocsánatát. Főleg, hogy a dög nehéz lábas cipelése során a teljes megbocsátásért még egy szolid kis gerincroppanással is vezekeltem.

Na, jött a hőségtől, munkától és már az éhségtől is tikkadt hattagú sáskaraj. Az étel biztos ízlett, mert fél óra alatt a lábas aljáról még az utolsó csepp szaftos maszat is eltűnt, és amikor a végén a friss kenyérrel már feltunkolták a lábas aljáról felkapart zománcot is, megkérdezték, hogy van-e még belőle… nekem az egészből egy fogtömésnyi mennyiség sem maradt.
Ekkor világosodott meg előttem, hogy sajnos számomra a várva várt megbocsátás még nem jött el… Ezután csüggedten nekiálltam újra felizzítani a már amúgy is forró purgatóriumomban a tisztítótüzet. A pontos számra már nem emlékszem, de belefogtam és még kisütöttem több tucat palacsintát…
Szóval ennyit a tizenkét férfi részére egy óra alatt elkészített ételről és a nehéz fizikai munkát végző férfiak étvágyáról…

Ezek után gondolom, hogy írónő még életében nem látott nehéz fizikai munka után éhes férfiakat lakmározni, de az tuti, hogy még sosem etette őket. Ja, és ezek után azzal sincs tisztában, hogy nincs ádázabb teremtmény egy éhes férfinál…

Kellemetlen emlékű kis múltidézésem után visszatérek a történetre.

A könyv elején a főhős külsejének leírása nagyon tetszett. Tiszta kidolgozott izom mindenhol… háromszög alakú hát… ami csillog az izzadtságtól… kockás has, hosszú izmos lábak… ruganyos járás… (Lehet később a miniatűr vacsoraadagokat nem csak az ügyetlenség és az egészséges életmód megtartása miatt alakította ki furmányos kis hősnő…? hm…)

Szóval nagyon érzékletesen írta le az írónő hősünk külsejét. Szinte fél méterre magam előtt láttam eme gusztusos jelenséget, ami minden nő szívét megdobogtatná. A leírás alapján úgy néz ki, hogy láttára még a szomszéd 80 éves Terka néni is eldobná a járókeretét és éhes szemekkel vitustáncot lejtene körülötte gyönyörűségében!

És ez a fiatal és öreg nők álmainak megtestesítője figyelmezteti a hősnőt, hogy látta milyen könyveket olvas, és ő is beszerezte ezeket és el fogja olvasni, sőt az egyiket már el is olvasta! Elmondása szerint azért, hogy tudja, miben tehet a kedvére és hogyan hasonlíthatna hősnő kedvelt regényhőseire. (Hát… nem nagy lángész hősünk elég göröngyös és sok időt igénylő utat választott hősnőnk szívének meghódítására… regényhősöket eszményképként… macerás ez és nagyon kétséges a siker… nem lenne egyszerűbb a szűkös vacsoraadagoktól súlyban megfogyatkozó, de egyelőre még szexi lényével elvarázsolni a 16 kiló felesleggel is roppant szexi kis hősnőnket, he?)

Na, és milyen könyveket szerzett be? Történelmi románcokat! Hát igen… ez aztán az eltökélt és rettenthetetlen férfi! Elképzeltem, amint délután elhajítja kérges markából a baltát és amúgy izzadtan, felettébb szexin a köldökig kigombolt ingben rohanva szedi azokat a formás lábait, hogy még zárás előtt odaérjen a könyvesboltba megvenni a legújabb történelmi románcokat. Este aztán a farmon a napi munkák elvégzése és a lovak ellátása után, a kis adag soványka vacsorával beérve elégedetten és boldogan elheveredik az ágyán és falja a rózsaszín és lila románcokat…

Összességében tetszett a könyv, de bizonyos részeket kihagytam volna… és jobban szeretem, ha az izmos, hosszú lábú, kérges kezű, izzadtan szexis főhős nem sokat finomkodik, karakánabb, nem toporog szerencsétlenül a szűkösre szabott napi ételadagjaik felett.

Azt pedig kiábrándítónak tartanám, ha a későbbiekben egy ilyen férfi a hitvesi ágyban a feleségével összekapna azon, hogy melyikük olvassa el először az újonnan megjelent történelmi románcot!