Ilyen nincs. Vagy mégis?

A „Sokkoló, ledöbbentő, „ilyen nincs” könyvek téma nyert az e havi körben.

Igen-nagyon töprengtem, tudnék-e bármit is írni erről, különösen, hogy már a bevezető csevej is erősen megnyirbálta alant csapongó önbizalmam. Ó, igen, hiába is tagadnám, elhangzott egy magyar írónő neve, nem épp hízelgően lett megjegyezve, hogy mily sokkoló, hogy őt is olvassák, de biztos van, akinek bejön. Nos, én olvastam tőle, s nem mondom, hogy rohantam a könyvesboltba megvenni a többi művét is, de nem keltem ki magamból, hogy „ilyen nincs, hogy lehet ezt kiadni”. Talán nem veretes irodalom, nyilván nem is kényes ízlésű, kifinomult olvasóknak való, én viszont csak egy egyszerű átlagolvasó vagyok, s amikor a fent meg nem nevezett írónő nem feltétlen örökbecsű alkotását olvastam, úgy véltem, a célnak tökéletesen megfelel. Kikapcsolt, ellazított, egy időre megszűntem mindenféle ügyes bajos gondjaimmal foglalkozni. Élveztem addig a pár óra erejéig. Nekem innentől jó egy könyv.

Sokkoló.

Azt hiszem, van jó fajta és van kevésbé örvendetes sokk. A jó fajta talán az lehet, amikor csak úgy beléje csap az emberbe a villám, és akár az egész életére kihatással van, amit olvas.

Nem sok ilyen akadt az életemben.

Az első a Winnetou volt, mely olyan hatással volt rám, hogy nyomban tudtam, ha felnövök, indián törzsfőnök leszek, s ahogy ezt korábbi bejegyzésemben említettem is, komolyan készültem erre a szerepre.

Ez általános iskolás koromban történt, s noha valósággal faltam a könyveket, sokáig nem akadt olyan, ami sokkolt volna.

Felnőtt voltam már, amikor az a két könyv rám talált, amely tulajdonképpen megváltoztatta az életemet, s elindított azon az úton, amelyet – több-kevesebb sikerrel – ma is járok.

Ezzel körülbelül be is fejeztem a pozitívan sokkoló könyvek sorát, mert akadtak később is jócskán olyan művek, amelyekkel örök szerelembe estem, de egyik sem volt sorsdöntő hatással rám.

„Ilyen nincs” – negatív értelemben sokkoló könyvek.

Nagyon óvatosan bánnék ezzel a fogalommal, hisz’ abszolút az ízlések és pofonok esete forog fenn. Amitől sikoltozva tépem a hajam, másoknak talán a legkedvesebb könyve, s ki merné venni a bátorságot, hogy megítélje, melyikünknek vagyon igaza.

Felhördültem, amikor egyik népszerű kiadónk egy kötetben két különböző sorozathoz tartozó regényt jelentett meg, de hiába háborogtam, úgy tűnt, jóformán csak engem zavar a dolog.

Ilyen nincs!

Ugyanennek a kiadónak egyik könyvéből szemezgettem:

Kirby nevezett ugyan… (laughed) -- A falrész b, tiltakozó zörgéssel… -- Van Gogh-ot -- Van Goghot -- Cards-szal -- Cards-zal -- Cards-ot – Cardsot -- Kirby-vel – Kirbyvel -- Kirbyv-el -- elmé-gy, stb.

– Attól tartok, én? ("I'm afraid I—")

– A maga apja igazán? egyedi személyiség. ("Your father has a... unique personality.")

Igen, jól látjátok, három pont és nagykötőjel helyett kérdőjel, és akkor még nem beszéltem az angol eredeti ismerete nélkül ordító fordítási hibákról. S mindezt az én pénzemért.

Ilyen nincs!

Tudom, ez talán jobban illett volna a „Mi dühít egy könyvben?” témánkhoz, de ott csak felsoroltam, nem hoztam példákat, most meg eszembe jutott. Számomra ez meglehetősen sokkoló volt. (Elég volt néhány oldalon túljutni, hogy utána kivont ceruzával olvassam tovább a könyvet.:)

És akkor jöjjön a sokkoló könyvek legnagyobb csoportja, amely abszolút ízlésfüggő (azaz máris bocsánatot kérek mindenkitől, akinek esetleg a lelkébe gázoltam, mert kedvenc könyve is belekerült a szórásba.)

Nem hiszem el, hogy ez megjelenhetett!
(Azt meg végképp nem, hogy veszik is :D)

Az első sokk:

Majd még néhány (véletlenszerű válogatás):

"értékelésem" a RÍT fórumon

Kár volt...

Egy bizonyos kiadó könyvei, ill. a kiadó léte maga. :)

És a legfrissebb élmény... :)

Nyilván lehetne még folytatni a sort, talán hosszan is, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy többnyire olyan könyveket olvashatok és olvasok, amelyek - ha nem is nyerik el osztatlan tetszésemet - nem juttatnak el a sokkos állapotig. Igaz, így a mindent elsöprő pozitív élményekről is lemaradok, szóval ez a fajta szerencse legalábbis vitatható. 

Társaim a sokkterápiában:

Anaria: Sok(k)oldalú könyvek tárháza
Bea: Miért nem szeretek sokkolódni?
Bubu Maczkó: Sokkoló olvasmányok
Búkfaló Bill: Sokk (vagy éppen kevés is elég)

Ilweran: Úgy nézek ki, mint akit könnyű sokkolni?
Katacita: Katasztrófaturizmus
Miamona: Témázunk - Sokkterápia
Nikkincs: K.O. - a sokkoló könyvek győzelme

PuPilla: Bőröm alá mászó könyvek

Szee: Témázzunk! - Ilyen nincs! avagy sokkoló könyvek

Vendégblogger: mia olvas 4.

Elolvastam Catherine Anderson: Édes semmiségek c. könyvét – ez a második könyv, amit olvastam tőle – és tetszett.

Azért voltak benne számomra kissé elfogadhatatlan és túlzott momentumok, melyek nélkül jobban tetszett volna.

Először is; alacsony főhősnő felszedett 16 kilója, ami után még mindig csábos és karcsú maradt. (Erre mondanánk páran, hogy jó neki! Aztán sokunk megkérdezné: na, ezt hogy a frincefrancban sikerült véghezvinnie??? Titkok és furmányok megosztását, de azonnal! Lehet sikerült neki 10 centit nyújtania magát…?)

Aztán a váratlanul leengedett haj, amitől a főhős – aki egyébként a sötétben is lát - alig ismert rá. (Ezt a könyvekben soha nem értettem, ha hősnő leengedi a haját, akkor az állítólagos éles szemű főhős miért nem ismer rá? Esetleg a hajának leengedésétől a hősnőnek megnő az orra?, más színű lesz a szeme?, ettől magasabb lesz?, vagy tán’ alacsonyabb?, a kiengedett hajának más lett a színe?, összefogva fekete, kiengedve szőke?, netán a hajkiengedéstől arca ázsiai vonásokat ölt magára?)
Na, és ami az olvasáskor lapokon keresztül folyamatosan dörzsölte, kaparászta, ezáltal egyenesen felsértette a jóindulatú elnézésem leheletfinom hártyáit: az első vacsorafőzés.

A hősnő saját bevallása szerint nem igazán konyhatündér, egy-két egyszerű étel elkészítésén kívül nem jeleskedik a konyhának nevezett helyiségben. Ezért tartott is a házvezetői-szakácsnői munka elvállalásától, ami 12 éhes férfi feneketlen bendőjének nap mint napi megtömésére szólna. (Itt kifejezetten testvéri szeretet éreztem, a gyámoltalanok és elesettek összetartozásának erős érzése bontakozott ki bensőmben a hősnő iránt, mélyen és teljesen átérezve aggodalmát és viszolygását a szakácsnői teendők ellátása miatt, hiszen munkavégzés céljából nekem sem kedvenc területem a konyhának elnevezett pokol, pláne nem 12 éhes férfival telezsúfolva!)

Szóval izgultam és drukkoltam töltöttgalamb-de-karcsú-és-szexi-hajbontogatástól arcváltoztató hősnő első vacsorafőzésének sikeréért.

Hatra kell elkészülnie a vacsorával. De pontosan ám! Addig dolgozgatott, hogy már majdnem öt óra volt mikor még csupán csak elkezdte összeszedni a vacsorához valókat. Jézusom! Olyan ideges lettem… hogy lesz kész azzal a rengeteg étellel? Legszívesebben kikaptam volna a kést a kezéből, hogy segítsek a zöldségpucolásban! De megoldotta! Zöldség, hús és rizs addigra megpucolva, összevágva, megmosva, felrakva, megfőzve, tálalásra készen illatozott! Rájöttem, nem kell ezért a nőért izgulnom, talpraesett ez! Mert mit csináltam volna én? Lehet, ott kapargattam volna még kétségbeesetten a répákat fél hatkor is… ennyi emberre… jó mondjuk kissé keveset főzött… mindig… és keveset is csomagolt számukra, azok is egészséges és kalóriaszegény élelmiszerekből…

Elképzeltem, amint a régi időkben nálunk dolgozó megtermett férfiaknak (100- 120 kg-os könnyűsúlyú) az egészséges étkezés jegyében kiviszem a fejenkénti két darab sajtos abonett szendvicseket… De akkor is! Hogyan lehet 12 éhes emberre – még keveset is – egy óra leforgása alatt megfőzni, pláne mindezt puhára?

(Ekkorra már erős gyanakvás alakult ki bennem, hogy élete során nemcsak kis hősnőnk, de annak megalkotója, az írónő sem sokat zsonglőrködhetett fakanalával a tűzhely felett. Valószínű, főzést még csak olyan fél órás főzőműsorokban láthatott, ahol kis adagokban több féle ételt is elkészítenek percek alatt… Vélhetőleg tizenkét éhes munkásemberre még sosem főzött vacsorát, egy óra alatt meg biztos nem. Persze, ne kötözködjek én itt, hisz’ ez egy romantikus mese, amiben szabad nagyokat álmodni…

A férfiak a kitalált hódításaikkal, meg az „ekkora halat fogtam” szövegekkel szoktak nagyokat mondani, a nőknek is szabad erősen túlozni ilyen kis semmiségekben, nem igaz?)
Amúgy amikor ezt a részt olvastam, kínosan feszengtem, mert rögtön eszembe jutott egy régi gyötrő emlékem, amit kellemetlen mivolta miatt tudatalattim mélyére eltemettem. De most ez az emlék a mélyből azonnal előtört hősnőnk egy óra alatt tizenkét éhes férfi emberre hipp-hopp elkészített vacsorafőzése miatt.

Egyszer… egyszer én is főztem, de nem tizenkettő csak hat nagyon éhes férfiemberre ebédet. Nyár volt, szegények verejtékezve dolgoztak a kinti hőségben, miközben az izzó beton felett a forró nyári levegő körülöttük remegett. Az ártatlanok kint főttek a földi pokolban, miközben én a bűneimért főzéssel vezekeltem bent a gépesített konyhai purgatóriumomban…

Paprikás krumplit főztem nagyanyámtól örökölt jó súlyos és addig sosem használt, de most csurig töltött bazi nagy lábasban. Csak a belevaló földi jók pucolása, mosása meg szecskázása – hagyma, paprika, paradicsom, szalonna, kolbász, krumpli – a mennyiség miatt eltartott egy darabig…

Amíg kínlódva összebarmolt ínyencségem főtt, készítettem egy nagy tál uborkasalátát is és megterítettem a jótékony árnyékot nyújtó teraszon. Amikor kivittem a paprikás krumplival csurig teli lábast, úgy éreztem ezzel a jótéteménnyel bűnös lelkem a konyhai tisztítótűzben végül elnyerte bocsánatát. Főleg, hogy a dög nehéz lábas cipelése során a teljes megbocsátásért még egy szolid kis gerincroppanással is vezekeltem.

Na, jött a hőségtől, munkától és már az éhségtől is tikkadt hattagú sáskaraj. Az étel biztos ízlett, mert fél óra alatt a lábas aljáról még az utolsó csepp szaftos maszat is eltűnt, és amikor a végén a friss kenyérrel már feltunkolták a lábas aljáról felkapart zománcot is, megkérdezték, hogy van-e még belőle… nekem az egészből egy fogtömésnyi mennyiség sem maradt.
Ekkor világosodott meg előttem, hogy sajnos számomra a várva várt megbocsátás még nem jött el… Ezután csüggedten nekiálltam újra felizzítani a már amúgy is forró purgatóriumomban a tisztítótüzet. A pontos számra már nem emlékszem, de belefogtam és még kisütöttem több tucat palacsintát…
Szóval ennyit a tizenkét férfi részére egy óra alatt elkészített ételről és a nehéz fizikai munkát végző férfiak étvágyáról…

Ezek után gondolom, hogy írónő még életében nem látott nehéz fizikai munka után éhes férfiakat lakmározni, de az tuti, hogy még sosem etette őket. Ja, és ezek után azzal sincs tisztában, hogy nincs ádázabb teremtmény egy éhes férfinál…

Kellemetlen emlékű kis múltidézésem után visszatérek a történetre.

A könyv elején a főhős külsejének leírása nagyon tetszett. Tiszta kidolgozott izom mindenhol… háromszög alakú hát… ami csillog az izzadtságtól… kockás has, hosszú izmos lábak… ruganyos járás… (Lehet később a miniatűr vacsoraadagokat nem csak az ügyetlenség és az egészséges életmód megtartása miatt alakította ki furmányos kis hősnő…? hm…)

Szóval nagyon érzékletesen írta le az írónő hősünk külsejét. Szinte fél méterre magam előtt láttam eme gusztusos jelenséget, ami minden nő szívét megdobogtatná. A leírás alapján úgy néz ki, hogy láttára még a szomszéd 80 éves Terka néni is eldobná a járókeretét és éhes szemekkel vitustáncot lejtene körülötte gyönyörűségében!

És ez a fiatal és öreg nők álmainak megtestesítője figyelmezteti a hősnőt, hogy látta milyen könyveket olvas, és ő is beszerezte ezeket és el fogja olvasni, sőt az egyiket már el is olvasta! Elmondása szerint azért, hogy tudja, miben tehet a kedvére és hogyan hasonlíthatna hősnő kedvelt regényhőseire. (Hát… nem nagy lángész hősünk elég göröngyös és sok időt igénylő utat választott hősnőnk szívének meghódítására… regényhősöket eszményképként… macerás ez és nagyon kétséges a siker… nem lenne egyszerűbb a szűkös vacsoraadagoktól súlyban megfogyatkozó, de egyelőre még szexi lényével elvarázsolni a 16 kiló felesleggel is roppant szexi kis hősnőnket, he?)

Na, és milyen könyveket szerzett be? Történelmi románcokat! Hát igen… ez aztán az eltökélt és rettenthetetlen férfi! Elképzeltem, amint délután elhajítja kérges markából a baltát és amúgy izzadtan, felettébb szexin a köldökig kigombolt ingben rohanva szedi azokat a formás lábait, hogy még zárás előtt odaérjen a könyvesboltba megvenni a legújabb történelmi románcokat. Este aztán a farmon a napi munkák elvégzése és a lovak ellátása után, a kis adag soványka vacsorával beérve elégedetten és boldogan elheveredik az ágyán és falja a rózsaszín és lila románcokat…

Összességében tetszett a könyv, de bizonyos részeket kihagytam volna… és jobban szeretem, ha az izmos, hosszú lábú, kérges kezű, izzadtan szexis főhős nem sokat finomkodik, karakánabb, nem toporog szerencsétlenül a szűkösre szabott napi ételadagjaik felett.

Azt pedig kiábrándítónak tartanám, ha a későbbiekben egy ilyen férfi a hitvesi ágyban a feleségével összekapna azon, hogy melyikük olvassa el először az újonnan megjelent történelmi románcot!

Újabb elmélkedés... ezúttal a negatív hősökről

Kis körünk e havi témája a negatív hősök. Szeretjük őket? Utáljuk? Miért váltanak ki ennyire vegyes indulatokat? Ewing-effektus. (Ennek ijedtemben mindjárt utána is néztem, mert valahogy kimaradt az életemből.)

Végiggondolva, van-e mondandóm a témáról, szomorkásan állapítottam meg – immáron nem először –, hogy valami nagyon kimaradt belőlem a teremtésemkor… vagy csak tényleg van igazuk azoknak, akik azzal vádolják az előző rendszer oktatásrendszerét, hogy nem tanították meg az emberkéket gondolkodni. Az biztos, hogy én csak úgy ész nélkül olvasok. :D Ha tetszik valami, élvezem, együtt örülök, drukkolok a hősökkel; ha nem, előbb bosszankodom, aztán leteszem. De még sohasem gondolkodtam el, miért is szeretek vagy gyűlölök valakit. Főleg, hogy az utóbbi érzés jó ideje valahogy kimarad az életemből.

Jockey Ewing-effektus: amikor a néző azonosítja a szereplőt a színésszel, a szereppel.

Bohó ifjú koromban olyannyira beleéltem magam a történetbe (legyen az film vagy könyv), hogy zokogtam, ha a kedvencemet valami baj érte, bőszen szidtam a gonoszt, és ünnepeltem, amikor elnyerte méltó büntetését. Az élet akkor még oly egyszerű volt. :)

Persze, mire nagyobbacska lettem, megtanultam, mi a különbség mese és valóság közt, s remekül mulattam, amikor hallottam, hogy ruhát gyűjtöttek és küldtek a Lapály utcába Szabó néninek (én még a Szabó családon nőttem fel:), pénzt adományoztak Isaura felszabadítására és gőzöm sincs kinek a szemműtétjére.

Isaurát még láttam. Elméletileg ő lett volna a jó, és Leoncio a gonosz. Az utóbbival nincs is gond, fincsin lehetett utálni, tényleg gonosz volt, hanem Isaura… Elkényeztetett liba. Jó nevelést kapott, szép ruhákban járt, aranyélete volt. Még hogy rabszolgasors! És akkor még volt képe nyafogni, mer’ Leoncio úr zaklatta. Ha tényleg rabszolgasorsa lett volna, Leoncio úr nem zaklatja, hanem elveszi, amit akar, aztán amikor megunja, odalöki valamelyik emberének. Brr, még mindig fel tudom húzni magam azon a libán. :)))

Szóval életem első felében felhőtlen lelkesedéssel bírtam utálni a negatív, ill. a nekem nem tetsző hősöket.

Nem tudom, hol történt a váltás. Valahogy, valahol az úton eltűnt belőlem a gyűlölet.

Vannak persze érzéseim. Továbbra is együtt élek a szereplőkkel, átélem a könyvben, filmben történteket, még mindig túl érzékeny vagyok, bosszankodni is remekül tudok egy-egy szereplőn, de igazán szélsőséges érzelmeket (mint pl. Isaura) nagyjából senki sem tud kiváltani belőlem.

Inkább furcsálkodva, gondolkodva szemlélem a „gonoszt”, töprengek, mi juttatta ide, próbálom ésszel felfogni, mi kell ahhoz, hogy egy ember képes legyen ilyen szörnyűségekre. Mert igaz, hogy ezek „csak” könyvek és filmek, de az életben is megtörténnek hasonló, sőt sokkal rosszabb dolgok is.

Középiskolában „emelt angolos” voltam, ami hetente egy délutánnyi (3 óra egyben) angolórát jelentett. Akkoriban többször „moziztunk”, mert azzal is tanultunk. Imádtuk Anna nénit, mert a tanításon túl gyakran érdekes történetekkel oldotta a fáradtságot, feszültséget. Ő volt az, aki a Kabaré (Cabaret) c. film után megkérdezte, hogy elgondolkodtunk-e már rajta, hogy milyen zseniális színész a konferansziét alakító Joel Grey. Mer’hogy a pozitív szereplőt mindenki szereti, azt könnyű játszani - gyanítom, azért annyira nem :)) -, na de egy negatív szerepet alakítani… és visszajutunk a Ewing-effektushoz is, mert Jockey Ewingot szerintem nem csupán egy ország, de a fél világ utálta. Anna néni kérdése, eszmefuttatása jó ideig feledésbe merült, aztán egyszer csak, az életre való eszmélésem során felbukkant, és azóta nem tudok úgy negatív szereplőre nézni, hogy ne a mögötte lévő embert keressem. Az biztos, hogy nem könnyű elvonatkoztatni, és ma is hajlamos vagyok beleesnie a csapdába. Mindig nagy csalódás számomra, amikor a jó embert játszó (épp ezért bennem is jó érzéseket keltő, és rokonszenvesnek tartott) színészről kiderül, hogy rongy alak, s különös fintora a sorsnak, hogy a negatív hősöket alakító (s a többség által többnyire utált) színészek meglehetősen gyakran bizonyulnak jó embereknek.

Nem olvasok annyit, mint szeretnék, így nem is igazán tudok negatív hősök tömkelegével előállni. (Épp ezért izgatottan várom a többiek bejegyzését, mivel én kb. Voldemortnál lemaradtam a nagyon komoly és ismert negatív hősök sorában.)

Romantikus vagyok, a fejem búbjától a kislábujjam körme hegyéig minden porcikámban. A romantikus irodalomban első helyen jönnének a rosszfiúk, akiket mégis szeretünk. Velük csak az a gondom, hogy legyen akármilyen bukott (A.O. Esthert olvasok éppen) meg akármilyen gonosz, a végére mégis kiderül, hogy nem is rosszfiú. Innentől kezdve meg nem csoda, ha szeretjük őket… kivéve, ha esetleg idegesít a már unalomig ismert séma.

Palpatine szenátor
a Csillagok háborújából

Második helyen jönnének az igazi gonoszok… de van olyan, aki őket szereti? Biztosan, de hogy miért, azt csak ő tudná megmondani. Én személy szerint úgy vagyok vele, hogy ők a szükséges rosszak, mert ugyan honnan tudnánk, hogy az aktuális hős hű de jó, ha nem állna vele szemben legalább egy rossz? Épp ezért nem is utálom őket, csak szorgosan drukkolok a jónak… és szorgalmam mindig el is nyeri a jutalmát – remélem, nem számít szpojlernek, hogy a végén úgyis a jó győz.

És akkor most vagyok bajban, mert hiába túráztatom az agyam, egyetlen olyan negatív hőst sem tudok felsorakoztatni, aki tényleg negatív lenne, és mégis szeretem (szeretjük?).

Rémlik valami Tű és szénakazal, amelyről azt mondá a barátnőm, hogy a végére annyira megkedveli a főszereplő pasit, hogy vérzik a szíve érte, amikor meghal. Csak homályos emlékeim vannak a filmről, leginkább az elejéről, ahol kinyírja a csajt… én azon órákat bőgtem annak idején, s utána már semmi olyat nem tudott tenni az ürge, hogy megkedveljem.

Szintén negatív hősként a
Robin Hoodban... de hát lehet
őt nem szeretni?

A HP-ből Pitont szokták emlegetni negatív figuraként, akit sokan szeretnek, de nekem ő valahogy sohasem volt igazán negatív; kemény volt, gyakran igazságtalan, de nem éreztem gonosznak, és igen, le sem tagadhatom, hogy én is könnyen azonosítom a színészt a szereppel, mert Alan Rickman feltette a koronát Piton alakjára, s attól fogva, hogy megjelent a film, Piton – ki tudja miért – egyre rokonszenvesebb lett (függetlenül attól, hogy eredetileg soványabbnak képzeltem el a bájitaltan tanárt:).

Persze megcsillanthatnám klasszikus műveltségemet is (mert nékem olyanom is van ám, ha minden igaz:))), mondván hallottam már Cipolláról, Raszkolnyikovról… és ki tudja, ki mindenkiről még, de akárhogy keresek-kutatok régen és mostanában olvasott irodalmi alakok közt, egy olyan negatív szereplő sem ugrik be, akinek kapcsán boncolgathatnám, hogy gonosz, oszt mégis kedvelik.

Fel is adom a keresgélést, azzal fejezve be, hogy az én világomban nem létezik olyan gonosz, akit a gonoszsága ellenére kedvelek, mert a kedvelt gonoszokról előbb vagy utóbb kiderül, hogy a szívük mélyén mégiscsak van valami jó, magyarul álgonoszok.

 

 A témában írtak még:

Bea: Szeretjük-e a negatív hősöket? - Nem értem a kérdést

PuPilla: Imádom utálni! - A Jockey Ewing effektus

Miamona: Témázunk - Csúf, kopasz Hókuszpókok

Nima: Témázunk - Negatív karakterek

Szee: Témázzunk! - Negatív hősök

Vendégblogger: mia olvas 3.

Nem titok, szeretem Garwood könyveit, s kicsit se nem vagyok elfogult.

Álljon hát itt egy újabb kacagtató mia-kritika a régebbiek közül (amíg rá nem jövök, hová mentettem el az újabbakat:), ráadásul egyik legkedvesebb könyvemről (és mellesleg G. talán egyik legsikerültebb művéről).

Szeretem JG könyveit, mindegyiket, a jókat és a gyengébbeket is.

Most is újra elolvastam A menyasszony c. könyvét, csak most más szemmel néztem…, mondhatni a zöldhályog hiányzott róla, azt most elhagytam!

JG A menyasszony c. regényének kiértékelése: (hályog nélkül!)

Ebben a nagyszerű regényben a hősnő mindenki Kicsikéje vagy Angyalkája! Mindenki imádja és ő mindenkit imád! Természetesen csodaszép, de erről még senki sem világosította fel, ezért ő ezt nem is tudja!, honnan is tudná? Egyébként más dolgokban mindent tud és mindenhez ért; az egész birtok irányítása házon kívül és belül, íjjal lőni, vadászni, nyereg nélkül lovagolni, mint egy harcos, ezek mellett még vajákos asszonyt megszégyenítő gyógyítási praktikákat is ismer… ez egy csodaaa!!! és mindezt kitől tanulta, na, kitől? Nem mástól, mint a szeretett istállómestertől!!, sőt ő is világosította fel a nászéjszakán történő titokzatos események menetéről!!! A lélegzetem is eláll és benn reked…, szinte hallani vélem eme szerfelett intim és bizalmas beszélgetést - az istálló esti félhomályában, az illatozó szalmakupacok, lószerszámok mellett, valamint a lovak érdeklődő fülhegyezése kíséretében -az istállómester és a várúrnő között…

Aztán tűzrőlpattant Kicsikét is eléri a végzete egy sötéten zord kelta harcos személyében, ki akkora, hogy mellette Swarzenegger legfeljebb egy négyhetes embrióra emlékeztetne! Három nővére mellett Angliai Angyalkát fél perc alatt kiválasztja, egy perc múlva feleségül veszi, két perc múlva már úton vannak a hatalmas vad lován vágtató, hatalmas vad barbárral a hatalmas vad Skócia felé! Kicsike végzetében nem egyedül részesül, vele tart állandóan síró-pityergő, kissé infantilis egyik nővérkéje is a barbár hősnél egy - széltében és hosszában - fél centivel kisebb másik barbár és vad skóttal.

A hosszú, fáradságos úton Kicsike-Angyalka állandó és fergeteges szócsatái most már férjurammal, aki mint kiderült szinte nem is emberi lény: soha nem éhes, szomjas, fáradt, álmos, jaj, jajjj ez hihetetlen, de mint kiderült Angyalka szűzi testének látványa, közelsége előcsalogatott egy nagyon is emberi igényt durva, arrogáns skót férfiúi belsejéből, melynek hatalmas fizikai megnyilvánulása külsején mutatkozott meg; egy állandósuló, egyre jobban elhatalmasodó, soha nem múló, sőt egyre növekvő, feszítő és kényelmetlen, számára már kibírhatatlan érzést…, ebből Kicsike semmit nem vett észre…, ő el volt foglalva férjuram belső értékeinek előcsalogatásával és ez annyira lekötötte, hogy a külső értékeinek feltűnően megmutatkozó jeleire és annak megismerésére már nem jutott ideje… (pedig félhomályos istálló…, szalma, fülüket hegyező lovak!) Felföldi harcosunk ezt nem is sokáig bírta és tűrte!

Angyalka önfeledten pancsizik este a patakban a dermesztő hidegben, hajat mos!!!, aztán egy szál ingben – tisztán melegedési szándéktól vezérelve! – elterül (ekkor már egész napi pajkos gondolataitól igencsak sanyargatott testű, egyre morózusabb) férjuram – ki tudja mitől, miért? – tűzforró testén! Ez aztán még egy ilyen nem emberi lénynek is sok! Hősünk a tettek mezejére lép, amit Angyalka-Kicsike először nem is ért - pedig félhomályos istálló, szalma…. -, de aztán rádöbben a nyers és megmásíthatatlan valóságra - valószínű, eszébe jutott félhomályos istálló… - először nem akarja, hogy megérintse, később azt, hogy abbahagyja…és kelta vad harcosunknak köszönhetően, oly forró, lobogó szenvedélyt csalogat elő asszonykájából, mely tűzforró szenvedély már a haját is megszárította! A hideg éjszakában, a jéghideg és kemény földön Kicsike-Angyalka a csillagokban, sőt, nem is egyenesen a mennyekben landol!!! Második alkalom még jobb volt… Angyalka repült, repült férjurammal együtt egy másik galaxisba!

Azért másnap próbára tette vad férjuram türelmét, mikor szende-szűzi piros arccal alig mert a szemébe nézni, de később elhagyta e balga szokást és mereven, pislogás nélkül, rezzenéstelen szemekkel, férje szemére fókuszálva csodaszép szemeit, makacsul ismételgette, nyaggatta a kérdésével: jó voltam???

Hátralévő utat hősnőnk mély alvásban teszi meg - galaktikus röpködések! -, de az ébredés még ennél is csodálatosabb! Kiderült, nem csak férje hatalmas, hanem a vára is! Azért férjuram asszonykája nem volt egy elveszett virágszál, (többek között repkedések gyors elsajátítása!) meglehetős anyagiasság bújt meg világszép és szende külseje alatt, ez vezérelte midőn meglátta és felmérte a csábos javakat, mely első látásra is igen kecsegtető volt: hatalmas várfal, vár két toronnyal! (magában gyors fejszámolást végzett, hogy ez anyagiakban mit jelent!, hah, legalább volt értelme ennek az egésznek, valamit valamiért, nem?), legalább ötven kunyhó! Bűbájosan rámosolygott mit sem sejtő - de azért vad - férjuramra és feltette szendén első kérdését: hány ember tartozik hozzá? - legalább 600, de lehet több ezer is! Kicsike-Angyalka felszabadultan mosolygott; már nem is volt olyan szörnyű a jövő vad skóttal és annak barbár földjével és javaival, ujjjééé!!! Kicsikét el akarták küldeni pihenni…, ő nem hagyta magát, belülről is fel akarta mérni a várat - két tornyával együtt!!! -, ezért kinyilvánította óhaját, hogy belülről is látni szeretné az otthonát…, első dolga volt a bőséges vacsora alatt megszámolni a falon lógó drágakövekkel kirakott kardokat…

A felettébb kielégítő felmérés után férjuram tűzrőlpattant - és javak felmérésében villámgyors - Kicsikéje piciny kezébe vette férje és a vad skót kastély irányítását! Megszelídített, átépített, meggyógyított, rendbehozott, kibékített…, szóval a végére mindenki a tenyeréből evett és mindenki imádta!!! (élén férjurammal, ki még mindig hatalmas volt, de már egyre kevésbé vad!)

Jaj, jajjj!!! és a klán harcosairól, na azokról se feledkezzünk meg!!! Mind - de, mind! - akkora volt mint a fenyőfák, amiket hajigáltak!, egy pléddel a derekukon, félmeztelenül - óóóhhh, és ezekből legalább 600 volt! - és egytől-egyig mind jóképű… Jaj, istenkém, tényleg nem találták fel még az időutazást???... mondjuk vissza a múltba…Skócia csodálatos vad vidékére…, úgy 1102-be!!!

Csak úgy magamnak...

Lassan lecseng a három nap, kinek ünnep, kinek bolondokháza, kinek felesleges nyűg, kinek az év legcsodálatosabb időszaka… és így tovább.

Szomorkásan kopogtatom a billentyűzetet. Nekem ennyi: végre vége.

A szokásosnál többet lógtam a Facebookon, és igyekeztem teccikolni minden kellemes ünnepet kívánó beírást… mert valószínűleg nem rám gondolt, aki írta, mégis úgy érzem, hozzám szólt.

Fontos számomra.

De akkor miért érzem mégis kényszernek?

Az eszem tudja, miről kellene szólnia a karácsonynak.

Akkor a szívem miért nem?

Nem szeretem ezt az időszakot.

Kiábrándít, hogy már november végén megjelennek a feldíszített fenyőfák a nagy bevásárló központok előtt. Nem kedvelem, hogy majd’ az egész hónap arról szól, vettem-e már ajándékot, mit vettem, miért nem vettem. Kínosan feszengek, mert nem tudok ajándékozni. Így nem. Furdal a lelkiismeret, amikor ajándékot kapok, s nem tudom, viszonozni. Akkor is, ha tudom, hogy nem is várnak viszonzást. Ez azért különös, mert mióta a mostani eszem, de főleg a szívem tudom, soha, de soha nem ajándékoztam viszonzásért. Sőt, kifejezetten gyűlölöm, amikor érzem, csak azért kapok valamit, mert adtam, s még arra is gondosan ügyel az „ajándékozó”, nehogy kevesebb vagy több legyen az érték. Kevés fájóbb és sértőbb dolog vagyon ennél.

Akkor miért?

Talán a bejegyzésnek is ezt a címet kellene adnom: Miért? Miért nem?

Tele vagyok kérdőjelekkel.

Számát sem tudom, hányszor hallottam már barátoktól, ismerősöktől, kollégáktól, idegenektől, mennyire utálják a karácsonyt, az ajándékok utáni lótást-futást, a bevásárlásokat, néhányan a fadíszítést, a főzést, a kötelező látogatásokat…

Nézem a Facebookot.

Mindenki izgatott, boldog. Szeretve érzi magát. Életének legcsodálatosabb napja. Elképesztő sikere volt a főztjének. Gyönyörű lett a fa. Még az anyós is elviselhető. Mindenki szereti magát, a másikat, a világot.

Hurrá!

Most kéne abbahagynom, amíg nem késő.

Próbálok visszaemlékezni. Az biztos, hogy gyerekként még szerettem a karácsonyt, igaz, majdnem biztos, hogy az ajándékok miatt. A szüleim nyilván megtették, amit tudtak, de nem jut eszembe semmi olyan, ami mély nyomot hagyott volna bennem, amit követni szeretnék, ha lennének gyermekeim. Kézügyesség híján én is vettem az ajándékokat. Igaz, sokat jártam utánuk, izgatottan próbáltam olyat választani, amivel örömet szerezhetek.

Minek adtál érte pénzt?

Ennyi.

Szép lassan elkopott az ünnep varázsa. Kötelező vásárlássá vált, egy idő után „majdnem mindegy mit veszek”-ké, mert ha semmit, abból sértődés van, ha meg mégis veszek valamit, arra a „minek adtál érte pénzt” lesz a reagálás.

Na igen, ez lehet az oka, hogy az ajándékozás – bármi, ami ajándékozással jár – nem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé.

Pedig nagyon szeretek örömet szerezni… mivel azonban önző vagyok, elsősorban magamnak.

Kitalálok valamit, s miközben tervezgetem, finomítom, elképzelem, hogy fog örülni a másik. S mielőtt azt mondanád, ez jó dolog, már folytatom is az önző résszel. Mivel azt nem tudom, a másik mire vágyik, az ajándék többnyire olyan dolog, aminek én is tudnék örülni. Így gondolkodom: ha igaz az, hogy ne tégy mással olyat, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek, akkor igaznak kell lennie annak is, hogy olyat tégy mással, amit szeretnél, hogy veled tegyenek. Az én ajándékaim leginkább ennek a jegyében születnek. A szívem, a lelkem benne van. Ha valaki mégsem tud örülni neki, az már az ő legteljesebb magánügye.

Köszönöm PuPillának, hogy felvetette ezt a karácsonyi témázást, ami végül hamvába holt, nem is értem, miért… de számomra nagyon tanulságos volt ennek a bejegyzésnek a megszületése.

Az eszem tudja, miről kellene szólnia a karácsonynak… igazából a szívem is. Már csak meg kell engednem magamnak.

Talán most jött el az ideje…

A karácsonyi asztalkám. Szeretem.